Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)

Áprily Lajos Vers vagy le is című költeménye beszédes példája a Nyugat-os versalkotásnak, az individuum önmagát, a világot, a nyelvet, ezáltal verset teremtő hatalmát példázza, az egymástól távolodók a versben találhatnak egymásra, a költő szavával, és csakis eképpen. A művésznek ez az „emberfeletti”, mert a teremtést utánzó gesztusa a művésziségnek, az irodalmiságnak, a versnek megszületését teszi lehetővé, a küzdelem a vers révén megszülető szubjektumért folyik, vers és szubjektum egymás megteremtésében versenyez egymással. A távolság semmivé válik, hiszen a versbe foglalt egyéni létrejön, a költészet mágikus erejének segítéségével.

Vers vagy le is. Ezért van harc közöltünk.

Rég vívom érted a művész-tusát. (...)

Már távolodsz. A gép repít robogva.

Nem is tudod, hogy most lettél enyém.

Varázs-ütésre dallamod kiépül,

s zengő egész vagy, zengő költemény.

Ez a fajta irodalom még a nyelvi uralhatóság jegyében formálódik, egy olyan költő-szubjektum megszólalásának hitelességét tanúsítja, aki képes a „varázsütésre”, aki meg tudja csendíteni a teremtő erejű „varázsfuvolát”, akinek nincsen kétsége afelől, hogy a művésztusa nemcsak értelmes cselekedet, hanem eredményes, de legalább eredménnyel kecsegtető is. Minden a verset szolgálja, mivelhogy a versben testesül meg az alkotás ereje, a vers megőrzés, létre gondolás, emellett esztétikai alakzat, zenei forma. Ennek megteremtésére csak költő képes, a versbe foglaltság a személyiség létrejöttének egyik, talán legfontosabb feltétele.

Ha a Vers vagy te is hangvételét, megszerkesztettségét, gondolatiságát, mint az 1920-as esztendők magyar lírájának egyik változatát szemléljük, akkor a klasszikus modernség továbbélésének lehetőségére bukkanunk, az Ady Endre utáni időszak olyan lírai alakzatára, amely számára a démiurgoszként, nyelvalkotóként (vö. Áprily Lajos verseiben az általa létrehozott összetett szavak kulcshelyzetével) megjelenő költő a zeneiséget jelöli ki megkülönböztető sajátosságként; a tematikai értelemben vett regionalitás vállalása, a couleur locale nyelvi érzékeltetése az Ady-örökséget a szimbolista-mítoszalkotó vonások egy (jelentős) részétől megszabadítja, s egy cizelláltabb formába hajlítja. A formai tökéletességre törekvés ezt a fajta lírát nem a parnasszista — „l'art pour l'art”-os változathoz közelíti, az erőteljesen érvényesülő regionalitás ennek a fajta költészetnek referencia-igényét és vonatkozásait erősíti. S ha idézett versrészletünk ugyan nem a közösségi vállalások költői megszólalását reprezentálja is, a krízisen úrrá lévő költőiség mindenesetre mutatja azt a fajta bizalmat, amelyet a nyelvőrzés és -teremtés, valamint a nyelv révén konstruálódó (világ)harmónia kölcsönözhetnek ennek a viszonylag kései klasszikus modern lírának.

Bárhol ütjük föl Lövétei Lázár László kötetét, mindannak elutasítása érződik, helyenként visszavonása is, amit a magyar klasszikus modernség megjegy- zendő-idézendő fordulatként örökül hagyott. A rejtett, nem jelölt, bár megszokott voltuknál fogva látványosan kibukó idézetek az új kontextusban az eljelentéktelenedés lehetőségére lesznek példák, olykor egy kvázi-cselekvés ver- balizmusban kimúló töredékeként juthatnak némi szerephez. A Már-már fenyegetőzöm lírikusi szószólója egy közelebbről meg nem nevezett vita szituációját vázolja föl, hogy innen lépjen át az irodalmi emlékezet őrizte nyelviségbe, amely

90