Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)
leírt változatával; abban azonban mindkét lírai lehetőséggel analóg, hogy „a költői nyelv és maga a műalkotás már elmozdult a modernista pozíciókról”. Elmozdult annak ellenére, hogy Petőfi mellett Ady és József Attila szerepel a Lövétei Lázár által megidézettek között, természetesen anélkül, hogy a klasszikus vagy az utómodernség költészet-eszményével azonosulna. A bizonytalanságban hagyott olvasóra hagyatkozik ez a versbeszéd, fenntartva annak lehetőségét, hogy e költészeten túl (vagy innen) létezhet a bizonyosság. Nem a nagyszótár léte kétséges, a nagyszótár megvan, csak épp felhasználása körül tart a bizonytalanság, éppen azért, mivel másképp szeretné „használni”(?) a vers lírai beszélője, másképp az „ők”-kel jelzett csoport,(?), intézmény [rendszer] (?), „szociális tér” (?)... A vers, mint minden vers, természetszerűleg hagy „üres helyeket”, csakhogy ezeket a dialógusban mutatkozó töredezettség okozza, az olvasó nem az üres helyek megalkotására, hanem kitöltésére (méghozzá többféle kitöltésére) kap felhatalmazást. A dialógus a szakma válaszával kezdődik, a dialógus előtt már volt „világ”, talán a/egy mű is, amelyre a bevezető megállapítás vontkozik, a vers végén a játszma még eldöntetlen, ha úgy tetszik: kétesélyes. A versben ott a címben jelölt egyes szám első személy, meg párja a többes szám harmadik személy, az elszenvedő és a követelő, a lírai én és a realitást megjelenítő idegen figura (figurák?), miközben fokozatosan készül a vers, amely egy vers(elő) hányattatásaival ismertet meg. Ilyen módon mégiscsak egésszé, bár nem tökéletesen befejezetté kerekedik a dialógus, amely a kérdésként-kijelentésként szolgáló címre válaszul a versként jegyzett (mert verseskötetben publikált, versként tördelt) alkotással szolgál, a nagyszótárból kiválasztódtak, egymás mellé sorolódtak a szavak, amelyekből versszerűséget imitáló mondatok, sorok formálódtak, mindenféle úgynevezett költőiséget, a túlstilizáltságnak még látszatát is elkerülve. S bár a versmondatok nem töltik ki a teret, a vélhető eseményt (a párbeszédet vagy vitát, a meggyőződést vagy visszautasítást) csak sejtetik, a mondatok szorosabb kapcsolódását mindazonáltal „mondattanilag” is jelzik, például a kötőszóval kezdődő mondatok kvázi-önállóságával. így a mondatok széttagolása és ösz- szefűzése nem dilemmaként jelenik meg, hanem a versbeszéd egy lehetséges módjaként. A névadás öröme modalitásától lényegileg különbözik A boszorkányok feltámadásáé. A stilizáltság és a retorizáltság mellett a(z ál)történeti háttér előtt cselekményes, elmélkedő és kifejezetten lírai epizódok játszódnak le: a cselekményesség (vagy szimulaknema?) a kötet bevezető és befejező fejezetében a legfontosabb tényező, ezeken a helyeken körvonalazódik a történelem „alatt” rejtőzött, de a jelen által történelemként értelmezett boszorkánytörténet, az „örök- nőiség”-nek pervertált eszméje. Ila mindenáron irodalmi előzményt keresnénk, talán a legtanácsosabb Thomas Mannhoz fordulnunk. A Doktor Fauslus hallei fejezetében van szó Adrian Leverkühn teológiai tanulmányairól, egy Eberhard Schleppfuss nevű egyetemi magántanár előadásáról; Schleppfuss „ahhoz a klasz- szikus korhoz fordult, amelyben a vallás a legteljesebben áthatotta a földi életet, a keresztény középkorhoz tehát, és főként annak utolsó századaihoz, midőn tökéletes egyetértés honolt az egyházi bíró és a delikvens, az inkvizítor és a boszorkány között, az Isten ellen elkövetett árulást, az ördöggel való cimborálást, a démonokkal való fertelmes közösködést, illetően”. A bravúrosan megkonstruált előadás-imitációban fejti ki az előadó: „A kísértő eszköze, instrumentuma (...) a nő. Instrumentuma persze egyúttal a szentségnek is, hiszen emez nem képzelhető tomboló kéjsóvárság nélkül.” György Attila más úton-módon hasonló eredményre jut, az inkvizitorok által meggyanúsított, megvallatott, megerőszakolt leány történetét lezárva a csodának, természeti tüneménynek, elkárhozást és 81
