Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7. szám - Fried István: Újabb irodalomtörténések Erdélyben (Két kötet olvastán támadt gondolatok)

akképpen reagálnak, hogy megjelölik a hagyománytörténési sort, amelybe belép- ni/tartozni kívánnak, amely idézetek, rájátszások, utalások, töredékek révén szerves részévé lehet a nem egyszer tagadást/elfordulást jelző, deszemiotizáló gesztusban konstituálódó költészettörténésnek. Akár esztétikai átrendeződésről is szólhatnánk: a mimézis számos esetben a nyelvi utánzás segítségével jut érvényre, archaizálás és figyelemfölhívó anakronizmus régmúlt időket látszik idézni és egyúttal attól eltávolítani, a hagyományosabb értelemben vett irodaimis ájg/költőiség kétségbe vonására kerül sor, a köznyelviség, a torzítás, az úgynevezett prózaiság segítségével. Ha a XIX. század francia (és részben orosz) szerzői költeményeket írtak „prózában”, megteremtvén a prózavers alakzatát, akkor újabban megfordulni látszik a folyamat, versformává tördelt újságnyelvi elbeszélés, rövidebb sorokba tömörített beszéltnyelvi kivágatok első megközelítésben arra késztethetnének, hogy versprózáról beszéljünk, a vers/lírajelleg megszüntetésének kísérletéről. Ami egyfelől azt sugallhatja, hogy irodalomnak és nem- irodalomnak amúgy is bizonytalan szétválasztása egyre reménytelenebb vállalkozás, másfelől a vers/líra (ha még létezik egyáltalán) aligha határozható meg az eddig használatban lévő poétikák/retorikák idevonatkozó kritériumai szerint. A jószándékú értelmezőnek keresnie kell azt az eszköztárat, amellyel sikeresebben juthat közel a versként közreadott, ám a versszerűség külső feltételeivel nemigen rendelkező írásművekhez.

Annál is inkább, mivel „nyelvileg” (olykor „tárgyilag”, netán „tárgytörténe- tileg”) ismerős anyagba, fordulatokba, frázisokba ütközhet az értelmező. Toposzokká, közhelyekké vált kifejezésekkel lehet találkozni, olyan költőietlen (?) mondatokkal, szólásokkal, (ál)bölcsességekkel, amelyeket elnyűtt a használat, de amelyek olykor egy szélesebb (legitimáló?) közösségben indíthatnak el hasonló reflexeket/reagálásokat. Az ókorból örökölt, többnyire a hajdani humán gimnázium által továbbörökített latin nyelvű formulákhoz hasonlatosak ezek a nyelvi patentek, amelyek oktatási anyagként, nem egyszer igevonzatok vagy ragozási változatok példájaként funkcionálnak, s még esetlegesen verses formájuk ellenére sem őrzik „eredeti” (?) költői megnyilatkozási tartalmukat, ellenben egy bizonyos (műveltségű?) csoport közlési eszközeiként szolgálhatnak. Kovács András Ferenc egyik versében a blablalivus absolutus többek között egy beszédmód kiüresedését jelképezheti. Méghozzá számos okból. Az „eredeti” alak, az ablativus absolutus az egykori latin nyelvi stúdiumok nevezetes állomása, több tanórát vesz igénybe megtanulása, s a latin nyelvi tömörségnek (magyarul mellékmondatban oldható föl) szüntelen hivatkozott példája. A blabla a pesties, a városi folklór humorából származik, párosítása a legnemesebb nyelv grammatikájával nyelvi feszültséghez vezethet, márcsak a hangzásbeli hasonlóság és torzulás miatt is. így az értelmetlenség, a mellébeszélés jelentésű, játszi szóalkotású formula klasszikus köntöst kap, miközben klasszicitás és városi humor egyként kifordul „önmagából” anélkül, hogy elősegítené a (nyelvi? topikus?) kiegyenlítődést. Ehelyett hangsúlyosabbá teszi a közhelyesedés általános válását, a közhelyuralmat. Valami hasonló játszódik le a(z ál)történelmi és az anakronisztikus keveredésekor, a történelmi demisztifikálódik, deheroizálódik, ugyanakkor az anakronisztikus nem kap nemesebb patinát, inkább — jobb esetben? — a játékosság irányába mozdulhat el a szöveg, a misztifikáció és annak paródiája nyilatkozhat meg, — rosszabb esetben? — egy bizonyos történelem hiteltelenné züllésének olvasatát végezheti el a szöveg értelmezője. A Kovács András Ferenctől idézett szintagma mindkét esetre lehetne megfontolandó példa, arra, miként nyomulhat a szövegbe egy játszi közhely, meg arra, miként lehet ál-archaizáló.

78