Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 7. szám - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: „A művészetnek, ha valóságos élményt jelent, van megtartó ereje" (Beszélgetés Szilágyi Istvánnal)
ténetek abszolút egyénítettek lesznek, külön személyiségek és szellemek történetei. Tehát ez a kísérlet ezt adta ki.- Itt is találunk olyan pilléreket, amilyenekre az előző regény épül? — Itt három élményvonulat előterében moccan a történet. Lényegében minden Szilágyi-írásban munkálkodnak, míveskednek az emberek. Itt vasat állítanak elő, majd kovácsolnak. A munka tehát az egyik élménytömb. A másik a természetélmény. Anélkül, hogy hithű zöld lennék. Engem persze nem azóta zaklat az, hogy pusztul az erdő. amióta ezt divat lett észrevenni, pláne amióta politikai mozgalommá vált, hanem sokkal régebbtől. A harmadikat nevezzük művészetélménynek. A muzsikában kevésbé járatos vagyok, bár Csűrös Miklós barátom azt írta, hogy koncertévadnyi zenei hivatkozás van a regényben. Nem szívesen dicsekszem vele, előfordult, hogy hangfalnak használtam a klasszikus muzsikát. A képzőművészet viszont mindig rendkívüli módon vonzott, érdekelt. Persze mint műélvezőt...- Két regényének borítóját mégis saját maga tervezte. Miért? — Erre tréfás válaszom van: azért nem írtam drámát soha, mert ha valamit színpadra elképzelek, azt magam szerettem volna rendezni is, de talán a díszleteket is én rajzolom, sőt az asztalosműhelyben ki is fűrészelem. Idegenkedem attól, hogy a dolgaimba mások is belenyúljanak. De visszatérve az előbbiekhez: a művészet, ha valóságos élményt jelent, altkor van megtartó ereje. Börtönviselt vagy nehéz helyzetekbe került emberek tanúsíthatják. De más is „terítékre kerül” ebben a nagyon zárt regényvilágban: az elidegenedettség és szolidaritás ellentétpárja. Amilyen mértékben fokozódik a fenyegetettség, a kiszolgáltatottság, úgy kezd ébredni az emberben a szolidaritás, az egymás megtartásának, mentésének a reflexe. A Kő hull apadó kútba című regényben az idővel artisztikusabban tudtam bánni, úgy érzem tehát, a hajdani kísérlet ott hozott valamit. Itt hagyományosabban, a keret keret maradt. Viszont ebból a vonulatból mindegyre a regényidő kronológiájába is sok minden előre vetítődik. A kiinduló és a végpont különben két menekülés története. Az egyik, amikor Deres a műszaki csinovnyik-létből szabadulni akar, és beveszi magát a hegyek közé, a másik pedig az utolsó szökési, kitörési kísérlet. De visszatérve a két regény különböző fogadtatásához. Nyilván a műveknek is megvan a maguk sorsa, nem mindegy, hogy milyen csillagzat alatt születnek. A 70-es évek derekán volt egyfajta nosztalgia a századelő iránt, jókor érkezett az első regény. Tudatosan nem jöttem a történettel előre az időben, mert a későbbi, XX. századi regény szinte kötelező módon viszonyul a világháborúkhoz, a század szörnyűségeihez. En megpróbáltam a zárt kisváros katlanvilágában megkeresni a feszültségteremtés lehetőségeit. De az első regény sikeréhez talán az is hozzáadott, hogy a női főhőst olyan karakterisztikumokkal ruháztam fel, amelyek állítólag elég szokatlanok. Vagyis azzal, hogy Szendy Ilkát végletes döntésekre tettem képessé, azzal bizonyos férfias attribútumokat adományoztam neki. Közben féltem, hogy ezért az úgynevezett gyengébbik nem el fog átkozni, ennek az ellenkezője történt. Az meg talán külön vonzhatt.a az olvasót, hogy ebben a regényben semmi nincs a 70-es években az irodalom iránt támasztott ideológiai vagy egyéb elvárásokból. Az Agancsbozót viszont rossz pillanatban született. A 80-as években írtam minden vételkötelezettség nélkül, s bár elküldtem a Kriterion Kiadóhoz, sejtettem. hogy nem fog megjelenni. Talán ezért is terheltem agyon mindennel, ami engem érdekelt, műszaki kuriózumoktól hollókárogásig. Ezzel viszont terheltem az olvasót is, no meg a regényszerkezetet. Arra is gondoltam, ha a könyv valaha 73
