Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 7. szám - Erdélyi Erzsébet - Nobel Iván: „A művészetnek, ha valóságos élményt jelent, van megtartó ereje" (Beszélgetés Szilágyi Istvánnal)

inknek, ezekből viszont mifelénk számosat pusztulásra ítéltek az elmúlt évtizedek.- A regény a bűn és bú'nhó'dés újrafogalmazásának szándékával is íródhatott, ezáltal valószínűsíthető' Dosztojevszkij hatása is. De talán a jogi tanulmányok egy-egy kriminológiai motívuma is megtermékenyílően hatott az íróra?

— Ezek a hatások együttesen jelentkeztek. Az 50-es, 60-as években mi még főként klasszikusokat olvastunk: számomra a legmeghatározóbb olvasmányélmény Dosztojevszkij volt. A másik nagy élményem a XX. század közepének amerikai irodalma, Hemingway és Faulkner. De Németh László is nagy hatással volt rám, elsősorban az esszéi és a nagy tanulmányai, valamint a regényei. Elég hézagos és rendszertelen irodalmi tájolódásunk következtében Németh Lászlóhoz fordultunk, aki egy csomó mindent elolvasott helyettünk... Ma már valószínűleg nem a hajdani áhítattal viseltetnék iránta, viszont az Égető Eszter és az Iszony máig kitörölhetetlen maradt az emlékezetemből. Tehát volt három ilyen irodalmi élménypillér, ezeket nem tudnám, nem is akarom letagadni.

A jogászreminiszcencia is beleszólt a témaválasztásba. Volt egy történettöredék, mely szerint a század elején egy környékbeli napszámos Amerikába készült valamelyik Zilah meletti faluból. Ismerősöknél megszállt Zilahon, és sose jutott el Amerikába. Meggyilkolták, talán a hajójegy áráért. Már pontosan nem emlékszem, meg aztán az ember összekavarja az eredeti történetet azzal, amivé maga átélte. De talán volt valami szerelmi motívum az eredeti „változatban” is. Erről először riportot, majd novellát akartam írni, de ahogy halogatódott, egyre inkább úgy éreztem, hogy ez többet ér. Egy időben a lélektan is érdekelt, joghallgató koromban az izgatott például, hogy mi történik azokkal a főbenjáró bűnelkövetőkkel, akikben a társadalom nem torolja meg a bűnt, mert tettük nem derül ki, nos ilyenkor milyen önpusztító mechanizmusok veszik munkába az emberi lelket?- Az imént említett hatásokat talán még eggyel kiegészíthetnénk, az egzisztencializmussal, amely az 50-es évek divatos filozófiai irányzata volt.

— Az egzisztencializmus valóban igen hatékony szellemi élményünk volt. Már csak azért is, mert más volt, mint amivel az egyetemen foglalkoznunk kellett. Az egzisztencializmus nem alkotott zárt rendszert, inkább életérzést hordozott, és ez irodalmi műveken keresztül is eljutott hozzánk. Valósabb válaszokat sugallt, mint azok az „eszmék”, melyekkel etettek bennünket, bevilágított létezésünk viszontagságaiba, abszurdumaiba.- Talán túl jól is sikerült ez a regény, a Kő hull apadó kútba. Nem riasztotta meg a siker? Nem félt az egykönyvű szerzőség rémétől?

— Az nyilvánvaló volt számomra, hogy ezt a regényt nem lehet sem folytatni, sem más formában megismételni. Egyszer éltem meg az alapjául szolgáló élményt, egyetlen táj volt, ami ennyire mélyen megérintett. No és, amint említettem, tartoztam vele, úgy éreztem, az örökséggel sáfárkodnom kell, de ez egyszeri alkalom. Lehet, a regény bizonyos túlírtságai is ebből származnak. Voltak olyan kritikusi vélemények, hogy ez a mű ennek a régiónak a legmegírtabb regénye, ám a dicséret mögött ott volt az is, hogy túlságosan kimunkált, sőt túlbeszélt. Én ezt a regényt több éven át írtam, legalább három szövegváltozta van, úgy gondoltam, addig nem adom ki a kezemből, amíg azt nem érzem, hogy abból, ami ide tartozhat, mindent kiírtam magamból. Nem biztos, hogy ez a szándék a regény előnyére vált. Lehet, ez a fajta ún. tökélyre meg szintézisre törekvés nem igazán korszerű írói attitűd.

Ezekre a veszélyekre utalt Baránszky Jób László, a neves esztéta is, aki a bécsi döntés után 1940 és 44 között valamennyi ideig a kolozsvári egyetem eszté71