Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 1. szám - Monostori Imre: „Visszabontásérzék” avagy: „az érintettségek hálójának a megteremtése” (Sándor Iván: Tengerikavics)

emberi teljességnek azt a dimenzióját kutatja tán a leginkább, amelyben a még emberi léptékűnek számító „téridó'” apró hálózati kockákra bontott mozaikjai (s annak töredékei) minél nagyobb számban és minél teljesebb gondolati, emocionális, illetőleg asszociatív tartalommal képesek hozzákapcsolódni az ember - akár persze bármelyik ember - jelenéhez, jelenvaló világához.

A Tengerikavics (ez az egyszavas cím maga is sajátos tér- és idó'-asszociációs bázis is egyben) már említett szerkezeti, fölépítésbeli különlegessége — nevezetesen a nyilvánvalóan szubjektíve interpretált életrajzi motívumvilág, valamint a már változtathatatlanul objektívvá véglegesedett esszé- és tanulmányrészletek egymásba „vágása”, aplikálása - az egyénnek, a családnak, a tágabb közösségnek a teljes bizonyosságéi logikai, történeti és a mindennapok mikrotörté- néseiben is jelen lévó' összetartozását, egymástól elszakíthatatlan voltát is sugallja. Nem létezhet tehát sohasem tényleges érvényű múlt-eltörlés, nem létezhet véglegessé váló (az idők „végezetéig” tartó értelemben) múlt - azaz történelem- és tényhamisítás sem, s az egyszer már megtörténtet semmissé tenni már sohasem lehet. Az emberi lényeg, az emberi gondolkodás természetes mechanizmusa, a tér- és idó'-hálók összeérintkezó' egymásba játszása miatt. Ez a rendszer a velünk éló' világban és mibennünk is fatális, ki nem kerülhető', működó' és ható adottság. Függetlenül attól, hogy minden egyes egyént megérint-e vagy sem. A törvény - éppen mert törvény — létezik, s vagy követjük, vagy vonszol bennünket. Vagy gazdagítjuk vele önmagunkat, vagy kiszolgáltatottjává leszünk. A gondolkodó ember felkészül a jelenlétére, a nem gondolkodó fél tóle (jóllehet, nem tudja, hogy mitói fél).

Sándor Iván valamennyi itt - szabályos rendben - megidézett (tehát korábban írt) „feöztörténeti” tanulmánya és esszéje (ezeknek persze csak a részletei) mindahányszor karakterisztikusan konkrét történelmi hátteret, hivatkozást, kapcsolódást, utalást, összevetést (stb.) idéznek fel. Akár a doni katasztrófáról (A föld alá vitt tények üzenete, 1983), akár Tadeusz Borowski sorsáról (Kelet-közép- európai kaland, 1980), akár a tiszaeszlári perről (A vizsgálat iratai, 1973), akár Lengyel József naplójegyzeteiról (Az alvilágjárás fragmentumai, 1989), akár Sütó' András Alomkommandójáról (A tetthiány némasága, A kommandók százada és Erdély, 1987) van szó. És itt nyilvánvalóan nemcsak ténybeli, időbeli és szituációbeli összefüggések tűnnek fel egyre-másra a köz- és magántörténelmek között, hanem mindenféle hatóéról;; folyamatos - egészen a pillanatnyi jelenig eléró' - működését is érzékelhetjük. Jóllehet nagyon áttételes, nagyon halovány szivár- gású, de azért fölismerhető' (vagy ha föl ugyan nem is ismerhető', de ettól függetlenül is ható, működó') jelentéstömegek bonyolult közlekedő' edényeként: „téridő” hálózataként.

Mi minden elmondható lenne még Sándor Iván Tengerikavicsáról. Említhetnénk (és dicsérhetnénk) az írói mívességet, a cizellált mondatszerkezetet, melyet már korábbi regényeiben is megfigyelhettünk, szólhatnánk a prózai atmoszférateremtés különösen szép példáiról, szóba kerülhetnének az inkább a líra eszköztárából ismert hirtelen asszociációk szerkezetei, működési sajátosságai és hatásai, s újra elemezhetnénk a filmvágásszerűen megoldott idó'szekvenciák mozgásait, változásait, s „hordalékanyagait”.

Summázatként (a lényeg megragadásának szándékával) azonban maradjunk mégis Sándor Iván eredeti szövegénél, itteni gondolati, töprengésbeli útjai egyikénél. Ez ugyanis a következőképpen hangzik: „az emlékezetben a nem lineáris kapcsolódások jegyében összefüggés van nemcsak az egymástól különböző sorsok, de a különböző tudatok között is, miközben nem a történeti rekonstrukció a cél, hanem az érintettségek hálójának a megteremtése.”

56