Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Pomogáts Béla: Erdélyi magyar katolicizmus
Az Erdélyi Római Katolikus Státus A katolikus Státus az erdélyi fejedelemség idején jött létre, midőn Erdély „államvallásává” a református vallás vált, és Naprágyi Demeter gyulafehérvári püspök 1601-ben száműzetésbe kényszerült. Ezután az erdélyi egyházmegye püspöki széke hosszú időn keresztül betöltetlen maradt, és az egyházkormányzat élére vikárius került. I. Rákóczi György 1640-ben Erdély „katolikus státusainak” engedélyt adott arra, hogy a gyulafehérvári vikárius személyére javaslatot tegyenek. Ezek a „statusok” az államigazgatásban vezető helyet betöltő főurak, a rendi országgyűlést alkotó felső— és alsóház, vagyis a „karok és rendek” hivatalos elnevezése később és Magyarországon is ez volt: „status et ordines”. Az erdélyi római katolikus egyházkormányzatot ilyen módon a (protestáns) fejedelem állította fel, a katolikus főurak, a katolikus közjogi méltóságok javaslata nyomán. II. Rákóczi György 1653-ban alkotta meg az erdélyi alkotmányosság legfontosabb alaptörvényét: az Approbata Constitutiót, ez a római katolikus vallást a református, az evangélikus és az unitárius vallással egyetemben a fejedelemség négy „bevett” vallása között helyezte el, ugyanakkor fenntartotta azokat a korlátozásokat, így a jezsuita rend kitiltását, amelyet a korábbi protestáns fejedelmek elrendeltek. Ezt az alaptörvényt egészítette ki az 1653 és 1669 között alkotott egyházügyi törvénykezés, amely egy újabb erdélyi törvénykönyv: a Compilata Constitutio keretei között helyezkedett el. Ezek a törvények adtak jogi keretet a Római Katolikus Státus számára, amely intézmény dogmatikai és erkölcstani kérdésekben nem, egyházkormányzati, tanügyi, gazdasági és alapítványi ügyekben azonban igen nagy hatáskörrel rendelkezett, és mint ilyen, az erdélyi (gyula- fehérvári) egyházmegye irányító szervezetévé vált. Valójában a „státusgyűlés” gyakorolta a joghatóságot, és ez a gyűlés többségében már világiakból állt, sőt a későbbi rendelkezések az egyháziak (papok) és a világiak képviseletét egyhar- mad-kétharmad arányban szabták meg. A világiak korábban az erdélyi kormányzóság és főtörvényszék római katolikus vezetői, vagyis főurak voltak, a későbbiekben azonban a Státus is „polgári- asodott”, világi tagjai között olyanok kaptak helyet, mint az erdélyi szabad királyi városok (Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Szamosújvár, Erzsébetváros) főbírái, illetve polgármesterei, a római katolikus gimnáziumok igazgatói, illetve az ötezer főnél több lelket számláló városok és községek egy-egy választott képviselője (Kolozsvár három képviselővel lehetett jelen), valamint bizonyos értelmiségi rétegek, így a római katolikus tanítók küldöttei. A Római Katolikus Státus intézménye fennmaradt Erdélynek a Habsburg- birodalomba történő betagozódása, majd az 1867-es kiegyezés után is. A státus szervezetével foglalkozó törvények beépültek az erdélyi alkotmányosságba, és mind konkrétabb módon rögzítették az önkormányzat intézményes működésének feltételeit. Az egyházi autonómiának ez az intézménye fennmaradt a trianoni korszakban is, egészen 1945-ig, amidőn a bukaresti kormány megszüntette ezt az egyházi autonómiát. Igen nagy szerepe volt abban, hogy Erdély kisebbségi helyzetbe taszított magyarsága fenn tudta tartani a maga nemzeti intézményeinek egy részét, így azokat a katolikus iskolákat, például a kolozsvári piarista gimnáziumot, a marosvásárhelyi, a székelyudvarhelyi és a Csíkszeredái középiskolákat, amelyek a hasonló protestáns kollégiumok mellett az anyanyelvű és nemzeti szellemű nevelés műhelyei voltak. 84
