Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 4. szám - Ryszard Kapuscinski: Lapidárium III. (I. rész - fordította: Szenyán Erzsébet)
nyugati országokban szinte elképzelhetetlen volna”. A lengyel irodalom másból sem áll, mint „hangulatokból — felszínes és múló hangulatokból vagy vallási ügyekkel kapcsolatos reflexiókból”. Elzenberg figyelmezteti a filozófust, hogy ne siessen a munkájával. Van ugyanis egyfajta „nyomás a túl gyors eredmények, s ami ebből következik, a felszínes munka irányába”. Felhívja a figyelmet arra, hogy „minden népszerűség függó'vé tesz a közönségtől”. A filozófia iránt érdekló'dni annyit tesz, mint filozofikus kérdéseket feltenni. A filozófiai érdekló'dés „a kérdések végsó'kig történő' elmélyítésének szükséglete és művészete”. A filozófus „a problémák elmélyítője”, olyan valaki, aki felszínre hozza a dolgok, ügyek, problémák, jelenségek „leglényegében, velejében rejlő”’ kérdéseket. Lengyelországban viszont a viták arra mennek ki, hogy „véletlenül se hagyjuk magunkat egy kérdés lényegi feltárásába bevonni! Nem is csoda, hogy így van: a gondolkodás fárasztó dolog”. Ritkán kerül szóba a lekiismeret mint téma. A filozófiában ugyan megjelenik, de általában nem önálló kérdésként — leggyakrabban a jó és a rossz fogalmának taglalása során. A legegyszerűbb elképzelést Freud vetíti elénk, aki szerint a lekiismeretet a megkülönböztetés, a választás mechanizmusa segítségével, vagyis a kulturális normák belsővé tételével, perszonalizációjával vesszük át a kultúrákból. Hasonló szellemben nyilatkozik Nietzsche is, aki Az erkölcs genealógiájához című művében azt állította, hogy a lelkiismeret az egyénre a társadalom és az állam által rákényszerített valami, mivel az ember természeténél fogva agresszív lény, akinek muszáj utat engednie ösztöneinek, és megvalósítania akaraterejét. A társadalom és az állam ezért az ember pusztító ösztöneit annak belsejébe irányítja, és ezt az elnyomott agressziót (vagy önagressziót) nevezzük lelkiismeretnek. Ezért beszél Nietzsche a „nem tiszta”, a mardosó lelkiismeretről. A mindennapi intuíció is hasonló gondolattársításokat használ: azt mondjuk „mi nyomja a lelkiismeretedet?”, „mardos a lelkiismeret”. Úgy gondolunk rá, mint személyiségünk olyan részére, amely fékként működik. Ne feledjük azonban, hogy a világban az egyéni lelkiismereti érzékenység nagyon eltérő' fokaival találkozhatunk - vannak lelkiismereti atrofiában szenvedő' érzelmi nyomorékok. Az ilyen embert nem ítélhetjük el, ahogyan a fizikai nyomorékot sem, azért, mert úgy viselkedik, ahogyan. Nagyon találóan mutatja ezt be Dosztojevszkij az Ördögökben és a Karamazov testvérekben. Vagyis itt egyfajta lelki nyomoréksággal van dolgunk, az angolok erre azt mondják — deficiency. Az ilyen érzékenységbeli különbségek eléggé általánosak — vannak katonák, akik kivégzó' osztagban teljesítve szolgálatot lelkileg szenvednek, mások viszont egyáltalán nem, az a pilóta, aki ledobta Hirosimára az atombombát, kolostorban végezte megbocsátásért imádkozva, ugyanakkor más pilóták nem éltek át ilyen kínszenvedést. Ezért a tömeges, szabványos lelkiismeret-nevelésre irányuló próbálkozások leginkább kudarcra vannak ítélve. Vannak kultúra specifikus lelkiismeret-elaltatási módszerek. Európában például a „Parancs az parancs” felmentó' mechanizmust említhetjük. Bizonyos emberek esetében ez természetesen a totális képmutatás mechanizmusa volt, elképzelhető' azonban, hogy voltak olyanok, akik gondolkodás nélkül hajtották végre a parancsokat - ezért tartom meggyó'zó'nek Hannah Arendtnek a rossz banalitásával kapcsolatos nézetét. A lelkiismeret a másik emberhez fűzó'dó' viszony származéka, ezért nehéz a lelkiismeret kialakításáról önmagában, a másik embertől elszakítva beszélni. Vagyis az egészséges lelkiismeret működésének alapelve a bibliai elv: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” A teológia nyelvét használva azt mondhatjuk, hogy a lelkiismeret mint a jó és a rossz megkülönböztetésének képessége nem 37
