Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?

kevésbé megnyugatóan rendezhessék el. Nem mintha az utóbbira ma már egyáltalában nem lenne lehetőség; azonban feltehetőleg nem nemzeti eszme alapján, és semmiképpen sem nemzetállamok kereteiben.

Közhely, hogy a modern nemzet eszméje a Francia Forradalomban született. De azt már kevésbé szokás hangsúlyozni, hogy nem szervesen és logikusan, inkább csak úgy „hirtelenül” és „kívülről” (bár tán nem idegenül és mindenképpen sorsszerűén) csatlakozott a Forradalom nagy eszményeihez, amelyeket évszázadok óta készítgetett már az idó'. Szűcs Jenó Bibó-inspirálta Vázlatából tudjuk, hogy mekkora politikai, jogalkotói és mentalitásbeli gátakat kellett legyőznie a gondolkozásnak ahhoz, hogy jóval a polgári életforma diadala előtt, még mélyen bent a rendi keretekben, megkeresse és kidolgozza az egyén társadalmon belüli szabadságának a feltételeit, melyek már csíráiban alapjául kellett, hogy szolgáljanak bármiféle polgárosodásnak.

„Egészen összevontan, háromféle elvi felszabadítást végzett el a 12.-13. század - a már kialakult »szabadságok« realitása alapján. Először is elvileg fel kellett szabadítani a különféle autoritások alá tartozó embercsoportokat egyoldalú alattvaló-minőségükből (populus subditus). A gondolkozás tehát kidolgozta a modellt, hogy minden elképzelhető »nép« (populus) egyszersmind olyan korporativ természetű (corpus) közösség (universitas vagy communitas) amely a keresztény társadalom nagy organizmusába külön-külön közfunkciót betöltő autonóm »társadalomként« (societas publica) tagolódik be... Minden ilyen autonóm társadalmat a felsőbbséggel szemben való »képviseleti elvtől« kezdve kommunális jogok konkrét összességén át megillette a jogi vagy politikai személyiség (persona ficta vagy politico, representata) minősége... Másodszor, elvileg fel kellett szabadítani a különféle hatalmak alá tartozó individuumokat egyoldalú alattvalói minőségükből (fidelis subditus)... Amiből következett, hogy [az individuum] részese meghatározott kommunális jogoknak, azaz egy horizontális jogképletnek, függetlenül »vertikális« függő viszonyaitól. Harmadszor, elvileg fel kellett szabadítani az embert, a természeti lényt, az alattvalót és keresztény hívőt, az arisztotelészi »politikai lény« (animal politicum) minőségében is, amihez viszont ki kellett hámozni a politika fogalmát az etikából, ahova a teológia hoszú időre bezárta... Ily módon jelenik meg Nyugaton a societas civilis fogalma a 13. század derekán a fenti autonóm társadalomfogalom szinonimájaként, mint az antik »jog és közhaszon egységeként« (unitas iuris et publicae utilitatis) szemlélt populus reprodukciója, azaz még nyomatékosabban a »politikai társadalom« és a civilis viszonylatok alapmodellje — a »feudális kontextusban«.”

A „Szabadság”, „Egyenlőség”, „Testvériség” eszméinek a kihámozása, kiszabadítása a „feudális kontextusból” Európa Nyugatán a későközépkori és a koraújkori állam kereteiben történt, a monarchia civil társadalomra támaszkodó „abszolúttá” erősödésén át a megerősödő civil társadalommal szembesülő „felvilágosult abszolutizmusáig”; ám ezt már utánozhatatlanul szépen elmondotta évtizedekkel ezelőtt Norbert Elias. Azt azonban már megint csak Szűcs Jenő vette észre, hogy a „civilizáció”-nak ez a „folyamata” a háromféle felszabadításból kialakuló és a societas civilis erősödésével átalakuló és polgárosodó „szerkezet” tisztázódásának és fejlődésének az eredménye volt. „Mihelyt aztán a feltételek megértek, valamennyi teoretikus elemet szinte egyetlen mozdulattal ki lehetett rántani a szuverén alól, és a népszuverenitás köré rendezni. Szinte szimbolikus, hogy Montesquieu (egy ideig a bordeaux-i parlament elnöke) egy személyben volt a »modern« államelmélet egyik úttörője és az abszolutizmus arisztokratikus ellenzékének egyik képviselője.” A belső gondok és külső támadások kereszttüzébe került Forradalom végveszélyben mi másra támaszkodhatott volna, mint a

94