Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?
de még Petőfi sem, és tán még Szabó Zoltán sem, hiszen Szerelmes földrajzában ő is magától érthető természetességgel gondolkozik „Kárpát-medencében”. Igaz, hogy ő végül mindig otthon-szülőföld-haza tiszta koordinátáiban tájékozódik, amiket nem szükségképpen kéne hogy eltorzítson különböző nyelvek (vagy csupán különböző érdekek) alapján egyazon államon belül definiálódó nemzetek szükségképpen konfliktusos dinamikája, amely végül a kelet-európai kisállamok nyomorúságához vezetett, s milliók hontalanságához a hazában. A magyar történetírásnak sokáig még csak fel se igen tűnt a forradalom legkülönbözőbb pártállású és meggyőződésű vezetőinek ellenszenve és értetlensége az országban élő nem magyar ajkúak nemzeti törekvései iránt és hasonlóképpen a szomszéd államok történészei kizárólag a saját nemzeti szempontúkból vizsgálták a folyamatokat. A második világháború után kibontakozó „újabb szakirodalomban - kivált a magyarban és a jugoszlávban — viszont már megvan a nemzeti kérdés elfogulatlan tárgyalására való készség”. Erre - mindenekelőtt I. Tóth Zoltán, Arató Endre, a régebbiek közül Thim József munkáira - támaszkodva foglalta össze a „tízkötetesben” Spira György negyvennyolc nemzetiségi politikáját. Az időpont — 1979 - viszonylag kedvező volt: a marxizmus merev osztályharcos szempontjai már jócskán oldódtak, illetve aktuális helyi szempontok szerint módosultak; „a magyar foradalom szűkkeblű nemzetiségi politikáját menteni igyekvők” (vagy mondjuk inkább megértőnek és „szűkkeblűnek” elfogadni nem hajlandók) száma pedig még elenyésző volt (bár súlya nem). így a március 15-étől nyár közepéig szédítő gyorsasággal zajló események többé-kevésbé felfűzhetők voltak egy általános szkémára. E szerint amilyen kifogástalanul megértették a magyar forradalom egymással is bonyolult érdekegyeztetési küzdelmeket vívó vezetői augusztus elejére, „hogy egy Zágrábból vagy Karlócáról kiinduló esetleges fegyveres támadás csak visszavethetné Magyarország polgári átalakulásának folyamatát, s ezért olyan fogadtatásban részesítendő, aminőben bármely forradalomnak bármely ellenforradalmi támadást részesítenie kell: olyan kevéssé értették meg (vagy akarták megérteni) ugyanők még ekkor is, hogy az ellenforradalom oldalára sokakat még a most már csakugyan fegyveres fellépésre készülő nemzetiségi politikusok közül is csupán az a szűkkeblűség taszított, amelyet a magyar forradalom eddig a nemzetiségi törekvések iránt tanúsított. S mivel a kormány tagjai ezzel a felismerései önmaguk adósai maradtak, önmaguk adósai maradtak az ebből meríthető tanulságok leszűrésével is.” De tán nem egészen csak „szűkkeb- lűségük” miatt? A nemzetiségi kérdés tárgyalása a tízkötetesben lehetett elfogulatlan, ám a korabeli hungaromarximus jellegzetes forradalom-ellenforradalom sémája mintha rajta hagyta volna a bélyegét. Mindenesetre sokkal nagyvonalúbban összegezte A Kelet-Európai kisállamok nyomorúságában a történeti Magyarország problémáját Bibó István: „Adva volt egy történeti államkeret, amely azonban nem volt teljes egészében magyar nyelvű, hanem több nemzetiség osztozott rajta. Ezek a nemzetiségek két csoportra oszlottak: az északi területek nemzetiségei a történeti magyar állam egész történeti sorsát végigcsinálták, és erős valószínűséget mutattak abban az irányban, hogy egy többnyelvű, de azonos történelmi tudatú magyar állam fenntartásában részt tudnának venni. A Magyarország déli részén lévő nemzetiségek körében viszont a hosszú török uralom alatt a magyar állam jelentősége megcsökkent. védelmüket és felszabadulásukat nem a magyar államtól, hanem az azt magában feloldó Habsburg-birodalonitól várták s kapták, s midőn a török kiűzése után a történeti jog alapján a magyar államhoz szorosabb vagy tágabb kapcsolatban visszakerültek, ez a kapcsolat nem mondott immár számukra semmit. 92
