Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?

nyilvánvaló. Egyik a személyes, másik a nemzeti önazonosság megnyilatkozásának és kiteljesítésének szabadságát és keretét nyújtja, mi pedig nekik adjuk cserébe értékteremtő' munkánk gyümölcseit... És aki így lelte meg »honját a hazában«, annak a szülőföld - ha szüntelen változásban is - maga az állandóság, a bölcső és az otthonosnak képzelt majdani sírhalom. Az a hely, ahonnan végleg elszakadni: lelki öncsonkítás. Mert a szülőföld és én, az otthon és én, a haza és én valamiképpen egyek vagyunk.” A fenti idézetek - kell-e mondani - mind ezt a „valamiképpent” járták körül, s ha fel nem is oldhatták titkát, annyit legalább mutatnak, hogy eredendően és szükségképpen sokféleséget rejt. Idézhettük volna Cs. Gyímesi Éva „valamiképpen”-jét is; elsősorban tán épp ezt kellett volna idéznünk: „Nem egészen harminc évvel ezelőtt Kolozsvár egyik főútján, a Dózsa György úton (ma Gheorghe Doja) piros nyakkendős gyerekek csapata vonulhatott fel a főtérig magyar nép- és úttörődalokat énekelve, és senki sem csodálkozott ezen. Mintegy húsz éve a Brassai Sámuel gimnáziumban, ahol a névadó és Berde Mózes mellszobra díszítette az előcsarnokot, a volt unitárius kollégium több évszázados hagyományaihoz méltó, öntudatos és felszabadult diákoknak érezhettük magunk. Az anyanyelven tanulás, művelődés, színjátszás, kórusmozgalom, a viszonylag sokszínű könyvkiadás, a szellemi otthon távlatainak éltető biztonságával kecsegtetett. A földrajzi szülőföldhöz - úgy tűnt — egészen közel van a szellemi szülőföld. Átmenni Magyarországra - ha ritkán lehetett is - olyan kirándulásnak számított, amelyhez nem társult már első naptól kezdve a visszatérés szorongása, és utána a hónapokig tartó nosztalgia.” Nem társult, mert ép volt és természetesen működött otthon-szülőföld-haza harmóniája. Mert lényegében ugyanaz volt és ugyanúgy szolgált, mint ahogyan Petőfinek a gyermek- és ifjúkorában rohamosan fejlődő Pestre és a Dunára támaszkodó Kiskunságban. Ezt a harmóniát sugározták Petőfi ama Alföld-versei, amelyekben „a haza legelső, legszűkebb érzelmi értelme: az otthon ragyog”. Ez a ragyogás a szülőföld, a természetes kapocs otthon és haza között, a közvetítő innen és túl a mindenkori és mindenholi Basahalmákon. A szülőföld, amelyről a Szerelmes földrajz írásakor Szabó Zoltán még úgy tudta (tudta, és nem gondolta), hogy senkitől el nem vehető. Hamarosan kiderült, hogy elvehető. A második világháborúban és közvetlenül utána milliókat fosztottak meg a szülőföldjüktől. A szülőföldtől- megfosztás különféle fokozatai vezették be az első „zsidótörvények”-től munka- szolgálaton és a sárgacsillagozáson át a gettókba zárásig és a halálmenetekig a megsemmisítő lágereket, s a háború után szülőföldjüktől megfosztottak milliói próbáltak otthont találni maguknak, s ha lehet új hazát. Van, akiknek sikerült, hiszen a haza végtére spirituális entitás is lehet. - „Másik Magyarország”-ról beszél Ottlik, „haza a magasban”-ról Illyés — és találhat valaki például a tudományban új hazát. De szülőföldet akkor se igen, különben miért járnának haza annyi sok év és oly sok siker után ilyen szívesen tudósaink? A szülőföld legszellemibb formájában is fizikai realitás. Pótolhatatlan értéket rabol el, aki megfosztja az embert tőle, ezt is Cs. Gyímesi Éva fogalmazta meg legszebben, válaszként Románia-szerte szétszórt egykori magyar-szakos tanítványainak leveleire, 1986 novemberében. „Szülőföldünkön, Erdélyben maradva a beszűkült keretek között vállalni értelmiségi szolgálatot, akár áldozatot is, e levelek íróiéhoz képest gyönyörű sorsot jelentene, ha a szülőföld az lenne, ami volt: otthonos anyaöl. De átépítik a városok történelmünkre emlékeztető részeit, átkeresztelik az utcákat, demográfiai vérátömlesztést alkalmaznak, azaz: a tömegesen betelepített románok javára billentik a lakosság nemzetiségi számarányát, sok könyvtárból kidobták könyveinket, elhordták egyházi anyakönyveinket, amelyek helységenkénti több évszázados ittlétünk egyedi dokumentumai, kisajátítják múl90