Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 3. szám - Kovács István: Mit jelent nekem március idusa?
Piski, a Sztrigy folyó mentén. Pontosabban: Ópiski, a régi település, mivel ön és katonái csak ezt ismerhették. Újpiski, a vasúti telephely és a nagy elágazás állomása majd 1868-ban létesül, együtt az Elsó' Erdélyi Vasúttársaság gyártelepével. Talán nem is sejtették az ön honvédéi, hogy itt magyar ősök csontjain jártak mindenfelé. A múlt század elejéig vagy húsz olyan eklézsia állt itt, amelyekben magyarul dicsérték Istent. Süllyedő' Erdély földje az, ahol ön - hányadszor már? - megfordította a hadiszerencsét. A Sztrigy folyó bal partján, a kocsma épületében a magyar védelem támpontja, hídfó'állása. Reggel 9 órától este 6-ig ezért a hídért indult újabb és újabb roham, ezért haltak és sebesültek meg százak mind a két oldalon. Agyúk dörögtek, szuronyt szegezve rohamoztak. Puchner tábornagy osztrák csapatai átkeltek a folyó bal partjára. Az ön csapatai visszaverték őket. Az ágyúkkal a tüzelést szüneteltetni kellett, a csövek annyira átforrósodtak. Volt egy drámai pillanat: a vámház negyedszer cserélt gazdát. Hatalmas kavarodás, holttestek halomban, a hídon honvédek menekülnek. Csak ön áll parancsnoki helyén, a hídfó'nél, rendületlenül. Fájdalmas kiáltására életük végéig emlékeztek a túlélő' honvédek:- Ne fuss, magyar! Ne fuss, magyar! Nincs híd, nincs haza! Jönnek a tartalékok Dédácsról, Szentandrásról - ez is ősi magyar falu volt valaha - érkeznek a székely századok, a huszárok, a rend helyreáll, a védelem megszilárdul... A magyar katonák szuronnyal veszik be a vámházat... A híd meg van mentve. Vele a haza! Most az osztrákok menekülnek Nagyszeben és Gyula- fehérvár irányába. A piski csata kezdetekor nagyjából egyforma volt a két sereg létszáma és az ágyúk állománya. Nem emberi vagy műszaki fölény győzött, hanem a haza és a szabadság szeretete. Az a 11 honvéd zászlóalj, amely főként kolozsvári diákokból állott, minden harmadik emberét elveszítette. Ok, a diákhonvédek a karácsonyi győzelem idején csatlakoztak önhöz. Tábornok úr, én szomorú emléket hoztam magammal a piski csata színteréről. Álltam az új betonhíd szélén, néztem a Sztrigy folyót, amelyik a Déli- Kárpátokból a Maros közeli medre felé tart. A régi hídból csak megfeketedett cölöpök látszottak ki a vízből, végső pusztulásukat várva. Valaki megszólított magyarul.- Honnan tudja, hogy magyar vagyok? — lepődtem meg. Magas, deres hajú férfi állt mellettem:- Csak magyarok állnak meg ezen a hídon. Másokat kiket érdekelnének ezek a fekete cölöpök, amelyeken a húsz öl hosszúságú híd állott?- Más emléke nem maradt a piski csatának? Nehezen, későre válaszolt, előbb újból szemügyre vett, fürkésző óvatossággal:- Volt itt egy emlékoszlop. Szép emlékkő, magyar felírással. Megvolt a hetvenes évekig. Akkor kezdték építeni a tömbházakat a vasutasok negyedében. Azt mondták, kell a kő a fundamentumba. Elvitték és belekeverték a betonba... 7. - Minő balgaság, tábornok úr! Az igazi hírnév és a maradandó emlékezet nem a betonba, hanem a tiszteletbe és a szeretetbe ágyazódik. Hadjáratai őrzik az ön katonai zsenialitását. A történelem feljegyezte, hogy ön, a lengyel forradalmár valósította meg a magyar forradalom tizenkettedik követelését, az uniót Erdéllyel. Természetes egyszerűsége és mély embersége a szabadságharc legnépszerűbb vezetőjévé tette önt Erdélyben. Azok az emlékírók, akik az ön seregében szolgáltak, fiúi szeretettel és ragaszkodással emlegetik. Pedig tudott nagyon szigorú is lenni, tábornok úr. Ha lopás történt a seregben, a tolvajt kíméletlenül 86
