Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Márton László: Ünnepek s dátumok

1. Ha arról próbálnék beszélni, hogy miképpen őrzöm magamban március 15. emlékét, akkor főképp arról kellene beszélnem, hogy miképp őrzöm magamban annak emlékét, hogy mások mit állítottak, sugalltak, tagadtak, parancsoltak, óhajtottak, tiltottak stb. az említett dátum kapcsán. Ezt a felidézést — legalábbis vallomásos változatban - kerülendőnek tartom. Ezért kénytelen vagyok azt mondani, hogy március 15. egy dátum, és a dátumoknak - hacsak nem határidőkről van szó — nem tulajdonítok túlzott jelentőséget. Esetleg hozzátehetem: gyermekfejjel, majd fiatalemberként hozzászoktam, hogy március 15-ét kizárólag a rendőrök tudják méltó módon megünnepelni. Ez volt az a nap, amikor megmutathatták mindenkinek, aki a szemük elé került, milyen kemény a gumibotjuk, és mekkora pofonok lappanganak viszkető tenyereikben. Ma már ők sem ünnepelhetnek, szegények. Annak idején azt hittem, hogy akkor lesz módom ünnepelni, ha majd a rendőrök nem ünnepelhetnek, de tévedtem. A demokráciát üzemeltető politikai erők reprezentánsaira, azok meggyőzési stratégiáira és ünnepi retorikájára lényegesen kevesebb ellenszenvvel tekintek ugyan, mint a Kádár-rendszer forradalmi ifjúsági napjaira, de ünnepelni, méghozzá velük ünnepelni sem kedvet, sem indíttatást nem érzek.

2. Hagyományból többféle van. Vannak például progresszív hagyományok. Vannak bevált minták. Például a polgárosodás vagy a toleráns együttélés hagyománya. Van hagyománya a környezet megóvásának vagy a gondoskodó szociális érzékenységnek is. Az, hogy a hagyományokból mi hangsúlyozódik és mi bizonyul folytathatónak, nyilván nem a hagyományt kisajátító szónoki fordulatokban dől el. Egyébként pedig mindenfajta innováció, modernizáció példák nyomán zajlik, a példa pedig maga a hagyomány. Ebben az értelemben a negatív példák legalább olyan fontosak, mint a pozitívak.

3. A fentiekkel részben már válaszoltam is a harmadik kérdés elejére. Egy történelmi táj eseményeit, az események és a szereplők játékterét mindig a már meglevő, rögzült minták határozzák meg. Ebben az értelemben évszázadok óta ugyanazok az eseménysorok variálódnak, más-más korszakok feltételei közt, s a mindenkori kimenetel, persze, visszamenőleg módosítja is ezt a mintát; ám rögzítettségét nem enyhíti. Ellenkezőleg. Mindegy, hogy azért vagy annak ellenére cselekszik valaki így, történik valami úgy, mert, hogy valaki más azelőtt emígy cselekedett és valami amúgy történt; a lényeg az, hogy nem cselekszik és nem történik senki, semmi a régi mintáktól függetlenül. Akkor sem, ha a cselekvők tudatlanok lévén, nem ismerik saját mintáikat vagy ha a minták feledésbe merültek. Ellenkezőleg: egyedüli esély némi, viszonylagos szabadságra a példák minél alaposabb ismerete. Ezt neveztem hagyománynak.

Ami a kérdés második felét illeti: annak, aki vállalkozik a magyar 1848 és a magyar 1998 történéseinek bármiféle összehasonlítására, egy csöndes helyen a fülébe súgom, mit gondolok az akkori és a mostani protagonisták közti különbözőségről-hasonlóságról.

76