Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 3. szám - Nagy Miklós: A márciusi ifjakról

Mérleg és tiszteletadás

Százötven esztendővel idősebbek vagyunk ennél a nemzedéknél. Nem kell szélsőségesen kétkedőnek, vagy haszonelvűnek lenni ahhoz, hogy a mai magyar foltegye a kérdést: volt-e értelme annak, hogy - emlékezzünk Vasvári megfogalmazására - az ifjúság „tovább akart menni (...) mint amennyire nemzetünk el volt készülve.”

Kivételes időszak alatt kisebb csoport is érvényesülhet népgyűlésekkel, sajtóhadjárattal, ám a hatalom tartós gyakorlását megszabja az osztályszerkezet, a közélet hagyományos rendje. A külső támadásnak, beavatkozásnak már a puszta valószínűsége is konzerváló tényező, gátolja a mélyebb belpolitikai átalakulást. Akkor hát miért rohantak előre? Köztiszteletben álló kormányuk ellenére?

Csakhogy a tavaszi hónapokban a külpolitikai helyzet még kedvező, s nemcsak a lombardiai háború és forrongás köti le a bécsi ellenforradalmi erőket. Bécs, Prága, Galícia - szinte az egész Habsburg Birodalom népe elégedetlenkedik. Hazánkban a továbblépést sürgetőknek nem kell elszigeteltséggel, még kevésbé ellentámadással számolniok. így aztán érthető, hogy a márciusi ifjak követelései merészebbek a nemesi liberálisokénál. Pártolják a választójog minél szélesebb kiterjesztését, a zsidó lakosokat sem hagynák ki belőle. Míg praktikus szempontok miatt a kormány nem szünteti meg a céhrendszert, a Radical Lap így agitál: „Le tehát a céhekkel rögtön, mindenfelé.” (1848. június 11.) Mint a szemük fényére, úgy vigyáznak Petőfiék a sajtószabadságra: mikor Szemere Bertalan Pozsonyban (március 20-án) képtelenül magas óvadékhoz köti a lapindítást, már három nap múlva számottevően enyhíteni kényszerül az ideiglenes törvényt. Ok: tiltakozó népgyűlés, a Közbátorsági Választmány szintén a néppel tart, a törvényt Pesten a fiatalok nyilvánosan elégetik.

Az egykorú hírlapok, Vajda visszaemlékezései (Egy honvéd naplója) vagy A kőszívű ember fiai színes, olykor humoros képet festenek a császárváros meg Pest-Buda fiataljainak találkozásairól. Talán ezekre is ráillett volna a mi századunk végén divatos elnevezés: népi diplomácia. A hatalmi politikát, a császári militarizmust persze nem tartóztathatták fel. Ám mélyükön föltűnt egy jövőt építő gondolat: barátkozzunk egymással, kölcsönösen mondjunk le a népeket elidegenítő előítéletekről (Vasvári beszéde március 15-én: „Ha a magyar, olasz, cseh, lengyel és ausztriai nép egyesül (...) szeretném tudni, kit küld ellene Metternich?”) És így vagyunk e mozgalom híveinek egyéb javaslataival, kezdeményezéseivel is, vonatkozzanak azok a magyar-román viszonyra, a nők jogaira, avagy az egyházpolitikára. Az adott históriai pillanatban mindezek még megvalósíthatatlanok, de előremutatnak, ösztönözhették (volna) a későbbi nemzedéket.

Summázva: Petőfi, Vasvári meg a két kiváló lapszerkesztő és újságíró, Jókai, Pálffy (hogy csak néhány nevet említsünk) egyszerre szolgálta a közvetlen jelent s — közvetve - a jövendőt. Ott és akkor ellenőrizték a Batthyány-kormányt meg a szabadelvű nemességet, olykor sikerült is demokratikusabb megoldásokra, bátrabb hadseregszervezésre rávezetni a hatalmon levőket. Amikor a forradalom szabadságküzdelembe torkollott, le kellett mondaniok a mélyreható reformokról. A reformokkal csupán annak függvényében foglalkozhattak, mennyiben segíti elő megvalósításuk a fegyveres harc sikerét. (Pl. a paraszti követelések teljesítése.)

A márciusi ifjak nem egészen egy év alatt megteremtették a forradalmi sajtót. Tettük történelmi jelentőségű, még akkor is, ha a későbbi reformnemzedékek

27