Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 2. szám - Bálint Péter: Bizonyságtétel az írásról

amennyire csak tudunk, a történetek csábításának (más szóval a könyvek tisztán tudatos játékának), hogy biztosak lehessünk afelől, elidó'zhetünk az újabb képekben, melyek felújítják a tudattalan archetípusokat”.

Persze, óhatatlanul is felmerül a kérdés, ha nem két ilyen ismertté és jelentéssé vált személyről, hanem mondjuk csak két rajongó kamasz levelezéséről volna szó, vajon a pszichológusokon és grafológusokon kívül forgatná-e bárki is annyi csillapíthatatlan szenvedéllyel a kéziratot, miként azt Riviére és Alain- Fournier, vagy éppen Vincent és Théo Van Gogh levelezésével tesszük? Azt hiszem, a válasz nem kétséges. Kivéve persze azt a ritka esetet, ha egy regényben bukkanunk rá két vagy olykor több kamaszhó's levelezésére, amelyen keresztül az író alig titkolt szándéka szerint, megvilágítani igyekszik a hó'sök jellemét, az elbeszélő' viszonyát azokhoz az „én”-ekhez, melyeket teremtett, máskor pedig az egész mű nagyon is szövevényes szerkezetét -, elég ha csak Gide Pénzhamisítókjára, Martin du Gard Boldogulnijára és Thibault családjára, vagy Paul Nizan Az összeesküvés regényére gondolunk.

A kamasz, aki a férfikor küszöbéhez érkezve, az öneszmélkedés lázas idő- szakában, arra döbben rá, hogy csordultig telítődött a körülötte lévő' világ jelenségeinek sokszínű és változékony kavalkádjával, a magányosság lelket ó'rló' bizonytalanságával, a szellemét izgató bölcseleti kérdésekkel és a rájuk adandó válaszokkal, az érzékenységét és ábrándozásra való hajlandóságát csigázó látomásokkal, az ó't megkísértő' testi vágyakkal (melyek a nemiség megannyi titkát és szorongató bűnét ébresztik benne, s félelmében a pokol irtózatos szenvedéseivel vagy az istenítélet szigorúságával kínozza lelkiismeretét); s aki a tisztázás, a megértés szándékával szeretné formába önteni az agyában és lelkében kuszán kavargó gondolatcsírákat, érzéseket, vajon mi mást is tehetne, mint hogy az asztala fölé hajol és önmagát faggatva, az őszinteség egyelőre még nem is sejtett mértékét keresve levelet ír, hogy a másik, hozzá hasonlóan érzékeny lélek visz- szaigazolásában, az övével egyező vagy annak szögesen ellentmondó ítéleteiben, szemérmes vagy meghökkentő vallomásaiban önnön lényét s természetét meghatározhassa, s a néhány évvel korábbi mutálás fájdalmas emlékeit feledve, végre saját hangjára találhasson?

„Azt mondom, - s talán örömet is szerzek ezzel neked -, hogy jelenleg te vagy az egyetlen lény a világon, akinek ilyen dolgokról képes vagyok beszélni, lévén az egyetlen, aki képes vagy legalább megközelítőleg átérezni őket. És valóban, ha jobban meggondolom, ugyan kivel tudnám magam megértetni, ha nem veled? - vallja meg barátjának Jacques Riviére mindjárt az első levelében, hiszen a hullámzó érzések, a gyanakvást keltő felfedezések igézetében, legelőször saját addigi létének tarthatatlanságára, a külső szellemi pallérozottság és vértezettség hiányára ébredt rá. Ez a helyzetfelismerés annak a jól érzékelhető törésnek a belátását feltételezi a levélíró részéről, mely formálódó személyiségében bekövetkezett (így és így éltem, gondolkodtam eddig, ilyen és ilyen voltam egészen mostanáig, de vágyam és tehetségem természetének engedelmeskedve, egészen másként szeretnék élni és gondolkodni ezután); a törés tudatosulása nyomán elégedetlenné válik önmagával és békétlenné környezetével, eközben álmodozó alkata és művészi ambíciói új, soha addig nem is sejtett távlatokat nyitnak előtte, felerősítik a lázadásra való hajlandóságát, ez pedig, tudjuk jól a biblikus példázatból, magában hordozza a tékozlás, az otthontalanság, a hetyke sorskihívás: „lássuk, Uram, mire megyünk ketten”, a konok dacolás veszélyeit, melyeket (a romantikus vagy karrierregényekből ismert kamaszhősök jelszavának: a „veszé'■ Jacques Riviére et Alain-Fournier Correspondance 1905-1914,1-II. Gallimard, NRF, 1930.

25