Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 12. szám - Az irodalmat mindennek ellenére evangéliumnak tartom (Beszélgetés Visky Andrással - Az interjút készítette Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván)
átadta a helyét a másiknak. Egy sor után, vagy négy, vagy tíz sor után — ezt nyilván a szöveg döntötte el a maga módján. Amikor mindkettó'nk számára világossá vált, hogy könyv lesz belőle, kitaláltuk a hatkezes záradékot, hogy a kötet vége egy ajtó megnyitása legyen, meghívás.- Kovács András Ferencnek is vannak Tompa Gáborral írt „kétbalkezesei”. Erdélyi irodalmi kuriózumnak számítanak a több költő' által írt „közös” költemények1?- Ez még majd elválik, mármint hogy erdélyi kuriózum volna mindössze. Ami biztos, a játék terét nyitja meg a közös írás, amit persze a próza műfajában több rendben is műveltek már, világirodalmi szinten is, mint ismeretes. Tompa és KAF „balkezesei” egészen más indíttatásúak, mint az „ó's” négykezesek. Hamarosan kötetben is megjelennek; és meggyőződésem, hogy ezek a versek együtt meglepően más képet fognak mutatni, mint az elszigetelt folyóirat-publikációk eddigiekben sejtették. A parodisztikus, frenetikusán, olykor persze gyilkosán szellemes szonett-publicisztikák együtt jóval szomorúbb képét adják az erdélyi viszonyoknak általában. Majd össze fogják törni ezt a tükröt azok, akik önmagukra ismernek benne. Vagy hallgatni fognak, mint a csuka.- Öniróniája a költő' veleszületett tulajdonsága, vagy későbbi (esetleges posztmodern) hatás?- Az irónia iskoláját a szülői háznál jártam ki. Apánk vezette be azt a szabályt, hogy bármilyen kritikát sértődés nélkül el kell viselnünk egymástól, még az elfogultat, igaztalant is. Ezzel pedig felszabadított bennünket egymás kíméletlen kritizálására: heten voltunk (vagyunk) testvérek, adódott alkalom bőven a kritikai műfajok gyakorlására. Az asztalnál, ahol a család minden étkezés alkalmával együtt volt, mindig keze ügyében tartott egy maga fabrikálta kupát (acélrugó, politúrozott talapzaton), amelyet a rugalmasság megjutalmazására használt. Szerinte nem vall józanságra és helyes önismeretre, ha izomból kikérjük magunknak, visszautasítjuk és elhárítjuk a kritikát, tiltakozunk, igazságot szolgáltatunk magunknak, nem engedünk belőle, a legvégsőkig elmegyünk. Aki nem tud felszabadult szívvel önmagán nevetni, azt kinevetik és megvetik, és joggal cselekszenek így. Akinek mindig igaza van, humora biztosan nincs, fáradt és fárasztó, a világ megváltásával van elfoglalva folyvást, és hát ezzel majd' kétezer évet késett. így apánk. Apánk pre-posztmodern. Az iróniát, főként az öniróniát szent dolognak tekinti. Nincs új a nap alatt, mondaná ő.- Az előbb említett öniróniához hozzájárulhatott az a tény is, hogy a kolozsvári magyar színházban Ionesco és Mrozek abszurdjainak is dramaturgja volt?- A színházról sokat szóltam már. Ironikusnak nemcsak az abszurdokat ismertem meg, hanem Shakespeare-t is, vagy Székely Jánost a Caligula helytartójában és a Mórokban, és hát Hunyadi Sándort az Erdélyi kastélyban. A dramaturg mindazonáltal a legismeretlenebb alkotója az előadásnak, feladata a távolságtartás, valamiféle ironikus távlat működtetése a próbafolyamat során, a reménybeli néző képviseletében. Ami azt is jelenti, hogy a dramaturg a saját véleményével, ítéletével szemben is jó, ha távolságot tart. A folyamatosan működtetett anonimitás abban a színházi létmódban, amelyet magam próbálok megélni a rendelkezésemre álló szerény eszközökkel, az anonimitás, igen, szakmai kérdés, semmi esetre sem a fontosság büszke szublimációja. Nem is olyan régen a dramaturg szerepkörét hermészinek írtam le, tekintettel arra, hogy a közvetítésben látom a leginkább a helyén.-A színházi munka és az esszé műfaja összekapcsolódott-e életművében?- Mielőtt színházhoz szerződtem volna, színikritikát írtam és publikáltam. A Hétben, Utunk ban, később a Korunk ban is, meglehetős rendszerességgel. A 68
