Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Fried István: Kalandregény - versben (Faludy György: Vitorlán Kekovába)

ris oppozícióvá emeli az idill és a fenyegetettség, a természeti/természetes és a művi lét diszkrepanciáit.

Más típusú szembenállást fogalmaz meg a Miért nincs... kezdetű szonett vagy a remélhetőleg antológiadarabbá váló Róma, 1992. A Paludy Györgyöt egész életén keresztül foglalkoztató és ezáltal százötven esztendő' magyar irodalomtörténésébe lépő' töprengés a nemzeti lét-nemlét dichotómiáját úgy jeleníti meg, teszi axiómává a szűkkörű-világszerű (nemzeti) létet meghatározó magatartásváltozatát, hogy részint visszakapcsol olyan, kevesebbet idézett magyar irodalmi hagyományhoz, mint amilyen Vörösmarty Mihály Honsze- retete, (Szeresd hazádat, és ne mondd...), részint a természetes-művi ellentétpárt egy másik oldalról világítja meg. Az ironizáló felhangú Miért nincs... csattanóra kihegyezett befejezése nem pusztán bizonyos típusú tudás(ok) korlátozottságának és ezáltal emberi léptékének kérdését veti föl, hanem az ó'störténeti képzelgések hiábavalóságának hiábavalóságáról is szól, merészen döccentve meg egy verssort (a Szibériából é-jéről lehagyja a vesszó't a jambusok „hibátlanság”-át megó'rzendó', s ezen keresztül a műviséget érzékeltetendő), egyben az emberi tudás korlátozottságát és a tudás magahittségét kontrasztba állítva („hogy megtudják, mit tudni nem lehet”). Ennél merészebb hangvételű a Róma 1992. Egy - mondjuk - boileau-i szabályrendszer elvárásainak nemigen felelne meg a vers, hiszen az akár hosszadalmasnak is tetsző' fölvezetés után a tizedik strófában ér föl a poéta a tető- ponthoz, hogy aztán két és fél szakaszban epigrammatikus eló'adásba csapjon ét, és a leíró vers pontos megfigyeléseit a nemzetkarakter szellemi vonásaivá lényegítse. Régvolt és jelen játszik össze a költemény leíró részében, az emberiség legbecsesebb műkincsei mellé a túlontúl profán hétköznapok szó szerint vett pop(uláris) kultúrája illeszkedik, természetes egységet alkotván, harmóniába olvadva össze, miközben szent és profán a maga arculatát mutatja. Nincs szükségük, hogy tagadják egymást, ebben a Rómában, 1992-ben megférnek egymás mellett. S így a költeményben egy XX. századi civilizációs eszköz, technika okozta zavar része lehet a tájképnek, a messzetekintó' (költői) képzeletnek:

a taxis éjjel háromkor lerobbant kocsiját rúgja, aztán felnevet; az ostiai tenger fölött roppant tű varrja össze a szakadt eget.

Meghitt és közönséges, fenséges és durván rikoltó egyként eleme ennek az élhető' világnak, amely évezrede ó'rzi kedélyét. Ez a kedély mentó'dik át a versbe, e kedély poeticitása nemesíti meg a megnemesítésre szorulót. Ez azonban nem jelentheti, hogy ez utóbbi kilép önmagából. Éppen ellenkezőleg, a maga egyszeriségében vállalja önmagát. Faludy György eló'adásában nem zárja ki a közbeszédet imitáló, annak szókincséből erősen merítő versmenet a hangsúlyozottabb retorizáltságot,, a nagyfokú személyes jelenlét, szinte riporteri beállítottság a rezonőri szerepvállalást. S ami még lényegesebbnek tetszik: a Róma 1992. freskóján értékké minó'sül(het) a kanonizálódott kulturális emlék és a réteg-kultúra. Éppen azért, mert a változásaiban is mindig önmagával azonos lét megnyilvánulása:

Giordano Bruno szobrán rock-koncertet hirdet a reklám: én is ott leszek; az utcán motorbiciklik libegnek lábunk között mint a kisgyermekek;

A vers tetőpontjáról volt már szó; arról azonban még nem, hogy itt kapcsolja be a középeurópai gondolatot, nevezetesen a herderi jóslatnak a magyar nemzethalál poézisébe átjátszódé mozzanatait, amelyek nemcsak lázas önkeresésbe futottak ki másfél század magyar eszmevilágában, hanem kizárólagosságok, érzelgős önsajnálkozások frázisaiba is torkolltak. Ez utóbbiakra látszik reagálni a Róma 1992. Itália világderűjét a középeurópai kisebbrendűségi komplexussal szembeszögezve. A „negatív festés” módszerként itt is előkerül, pozitívum, azaz önigenlés, negatívum, azaz öntévesztés egymást kizáró tényezőként jelzik létigenlés és léttévesztés távlatosságát, illetőleg távlattalanságát. A sokszínűség dicsérete egyben egy századokon át létrejövő egység dicsérete, az önsajnálat a bi92