Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Hász Erzsébet: Terhére vagyunk az Úrnak szavainkkal (A rossz problémája Tolsztoj műveiben)

zik Kareninban. A túlélés nem jelent esélyt Annának, neki is meg kell ismernie a gyűlöletet, éppen nagylelkű férje iránt, mint a szerelmi szenvedély másik oldalát. Vronszkij érzéseinek változása a bizonyság az „örök hibára”19, arra, hogy a boldogság nem a vágyak teljesítésében van. A ló-motívum szerepeltetése a műben erősíti a sok leírásban megjelenő' testi egészség, szépség, eró' és a vágyak természetességének összefüggését, ugyanakkor a tragikus versenybalesettel, amely Vronszkij hibájából következik be. előrevetíti a szerelmi tragédiát, amely végül a szeretethiány és elszigeteltség okozta szenvedés elől halálba menekülésként teljesedik be. Vronszkij. akárcsak Oblonszkij, az arisztokrata úriság hibáit, gyengeségeit jeleníti meg, s mindkettőjük kritikus ellenpontja Levin figurája. Sztyepan Arkagyics szerint Vronszkij tökéletes arisztokrata. Levin szerint egyáltalán nem igazi arisztokrata, mivel „az apja mindenféle alattomossággal kúszott eló' a semmiből”20, s anyja feslett életű. Levin ugyanakkor érezteti Oblonszkijjal, hogy ó't sem tartja igazi arisztokratának, hanem a hatalmasok ajándékából éló'k. a két garason megvehetők közé sorolja, de a derűs oblonszkiji természet átsiklik a sértő árnyalatokon. Oblonszkij az „úri” magatartás velejárójának tartja, hogy nemtörődöm gazda, rosszul üzletel s hagyja, hogy becsapják, Levin azonban az igazi arisztokrata legfőbb erényei közé sorolja a racionális gazdálkodást. Levin bátyja, Szergej Ivanovics képviseh reformerként a regényben a közjó iránti eszmei elkötelezettséget, akivel Levin minduntalan kudarcot vallva, mégis makacsul kitartva saját igaza mellett, vitatkozik, míg végül kialakítja a közjóról saját nézeteit. Nyikolaj Levin haldoklása a testi szenvedés minden eddiginél kíméletlenebb rajza. A haldokló a szenvedés egyenletes növekedése folyamán odajut, hogy „a halálra, mint vágyai teljesülésére, valami boldogságra”21 néz. A szeretett testvér halála Levinben hosszú gondolatsort indít el, amelynek kiindulópontja az egyes ember életének és halálának végletes értelmetlensége, céltalansága, a végén pedig a hit kegyelmi mozzanata áll. Levin sem a családi boldogságban, sem az anyagról folytatott spekulációiban nem találja az élet végső célját, értelmét; öngyilkossági gondolataitól az értelem korlátainak fölismerése és az „ésszerűtlen” szeretetelv elfogadása szabadítja meg.

Az „ész selmasága”, sőt, „az ész gazembersége” abban nyilvánul meg Levin számára, hogy fölismeri az ész bölcsességében a végletes önzést: „Az ész a létért való harcot fedezte föl. a törvényt, mely arra ösztökél, hogy megfojtsak mindenkit, aki vágyaim kielégítésében akadályoz. ... Hogy mást szeressek, az ész nem fedezhette föl, hisz ésszerűtlen.”22 A rossz problémáját nem oldja meg az ész, s a halált mint rosszat az előtte járó szenvedéssel s az utána következő örök feledéssel csak az egységesülés boldogsága győzheti le, amely a jó ész fölötti, közös emberiként való átélését jelenti. Levin a jó törvényét „az istenség egyetlen szemmel látható és kétségtelen megnyilvánulása” gyanánt fogalmazza meg, mint olyat, amit önmagában is érez, megvallása által pedig „akarva, nem akarva máris egyesítve”23 van más emberekkel, méghozzá - a jó fogalmának egyetemes emberi érvénye által a vallások sokféleségén fölülemelkedve, de megtartva saját kereszténységét — az emberiséggel mint egésszel.

Amint arra a fentiekben már többször utaltunk, a rossz problémája nem azonos a bűnproblematikával, hiszen az utóbbi az emberi erkölcsi rossz megíté19 uott 2. köt. 37. o.

20uott 1. köt. 193. o.

21 uott 2. köt. 80. o.

22 uott. 2. köt. 410. o.

23 uott. 2. köt. 430. o.

77