Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső
gazdáktól tetemes összeget kizsarolnia, s ennek köszönhetően tekintélyes tanyásgazdává válnia, mert most „magyar világ” következik — számára semmi olyanféle politikai-hatalmi hátteret sem nyújtva, ami mellett ez inkább megtörténhetne. Amiként némi fenntartással kell fogadnunk a Mudrinszki Ozrenról írtakat is, mármint hogy jól prosperáló és megbecsült pékmester létére legyen éjszakánként partizánakciók résztvevője olyan szinten, hogy a fordulat után belőle legyen az új helyi hatalom egyik vezéralakja, bármennyire tudjuk is, hogy a fanatizmusig menő nemzeti túlbuzgalom osztályharcos öntudattal frigyre lépve sok mindenre képes az embert rávenni. De némi fejcsóválásra késztet a kommunista Keveházi-Krebs Péter egyik-másik, a munkásállam legyőzhetetlenségét hirdető s a Vörös Hadsereget váró kijelentése is, még ha éppen rokoni, de vele frontálisan szemben álló környezetben halljuk is őket. Függetlenül attól, hogy tulajdonképpen a naiv „kommunista balek” sikerült karikatúráját láthatjuk is figurájában. Mint ahogy gyakran vagyunk így magával az elbeszélővel, Rojtos Gallai Istvánnal is, nem utolsósorban akkor, amikor sorsát beteljesülni vélve a halálba készül. Mivel azt még elfogadjuk, hogy elhurcolói, mielőtt útjára indítanák, citeráján a „Tamo daleko” kezdetű ismert szerb dalt játszatják el vele, ami a kultikus bosszú rituáléjának akár része is lehet, s dyenként. a szadizmus kórképébe is beleillik, ám hogy ezt követőn még azt is kivárják, hogy kiszemelt áldozatuk, a halál emelt fővel való vállalását hangsúlyozandó, ünneplőbe öltözzék, sőt, hogy sérült karja miatt felesége még meg is borotválja, ez valahogy már az eről- tetettségig mesterkéltnek hat. Illetve annak tudomásulvételével fogadhatjuk csak el, hogy Gion regénye, korábbi műveihez hasonlatosan, valós környezetből és történelmi tényekből nő ki ugyan, de más, öntörvényű dimenzióban bontakozik ki. Költőiben, mondjuk, amit minősíthetünk akár (mérsékelten) mitikusnak is. Egyfajta autonóm mesevilágban, ahol nagy folyók partjaira szarvasok járnak le inni, habjaiban fürödni meg szép lányok, a Rojtos Gallait, körülvevő valóságtól távolian, csak a maga külön világában alkalmasan mesealakként arra, hogy ifjú tanyasi menyecskéjét, a szép Paulinát velük szédítse. Legalábbis így tudjuk ezt meg, nem mástól, mint magától a főszereplőtől. Mert valahogy ez itt a lényeg. Mármint hogy milyen ember is valójában Rojtos Gallai István. Hogy itt, korosabban is, még mindig ugyanolyan, mint amilyen a trilógia első kötetében is volt már, amikor egy temetői stációkép Krisztust ostorozó egyik katonájának a lesújtó valóságról tudomást venni nem kívánó, derűbe menekülő arckifejezését szemlélve képes a bánat perceiben vigaszra lelni. Regényalakként is eleve meglehetősen valószínűtlenül tehát, illetve annyira mindenképpen ilyenként, amennyire minden különcnek számító figura ilyen - akkor is, ha nem regényben találkozunk vele, hanem a való világban. Kicsit félnótás, kicsit álmodozó, kicsit szélhámos, hamiskártyás, sőt bűnözők óvatos duhaj cinkosa, de citerási minőségében „muzsikus lélek” is, mesemondó, költő a maga módján. „Hortobágy poétája”, aki ugyan „káromkodik vagy fütyörészik”, de azért valahol belül megteremti a maga külön világát. El-elszakadva a nyers valóságtól, ám abba kényszerűen mindig vissza-visszazuhanva, s közben szív-emberként érezve együtt szenvedőkkel és üldözöttekkel, segítve is rajtuk, amennyire tud, indulatkitöréseivel és az embertelenség világának neki-nekifeszülve. Egyfajta bácskai Don Quijote-ként, is akár, aki feleségében, a két lábbal nagyon is földön álló Réziben találja meg a maga nőnemű Sancho Pansáját. Elbeszélőként kiszínező füllentésekre is készen, de úgy, hogy maga is elhiszi őket. Amennyiben tehát belemegyünk a játékba, s hagyjuk „bepalizni” magunkat, végeredményben elfogadhatjuk a regény „legmitikusabb” figuráját is, Török Ádámot. Ezt a tanyavilági ló- és juhtolvajt, aki egy kicsit mintha a hagyományos 31
