Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső
révén degradálva azt tulajdonképpen. Beavatottak számára rafinált élvezeteket nyújtón, „elitszórakoztatóként”, de mégiscsak szórakoztatóként működve. Csodálatomat kiváltva ugyan, de nem szeretetemet is egyúttal. Mitikus, illetve mágikus realizmusként is akár, ámbár az ide sorolható művekre részben jellemzó' csak ez az irodalomból való táplálkozás, amiért is ezekre a valósághoz való viszonya sem mondható egyértelműnek, egyformán komolynak sem — úgyhogy már csak emiatt sem nevezhető' ez az irányzat (ha annak mondható egyáltalán) posztmodern jelenségnek. Úgy tetszik, annyira nem, amennyire a maga mitikus, só't mágikus módján a valóságot veszi célba, akkor is, ha létrejöttében, a realizmus eszközeinek elkopása mellett, a „kritikaiság” szóban forgó megkérdójelezó'dése, illetve a valós képnek megfelelő' látlelet értelmetlenné válása is (nem biztos, hogy mindig tudatos szerzői döntések révén) komoly szerepet játszik. Ámbár a „mitizálódás”, a mágikusság eltérő, gyakran a valóság puszta átköltésében, öncélú meseszerűvé való átformálásában nyilvánul meg, máskor viszont annak leleplezését, átvilágítását szolgálja. Mintegy a reális mélyebb feltárását az irreális segítéségével. így lesznek számomra a nagyon is kritikai telítettségű Günther Grass regényei (Á bádogdob, A hal, A patkánynő) a mitikus próza logikával leginkább megragadható csúcsteljesítményeivé, sokkal inkább, mint... De talán késleltethetek még egy kicsit, mivel itt ugrik be hirtelen Szabó Dezső Csodálatos élet c. regénye is, arra figyelmeztetve, hogy a mitikus vagy éppen mágikus realizmusnak akár egy eldugott kis irodalomban is lehetnek előzményei, évtizedekkel régebbiek a fogalom létrejötténél. Igen, az egzaltáltsá- gig váteszi Szabó Dezső műve, amivel, Az elsodort falu és a Segítség! után, azonkívül hogy a szerző parasztkultusza belőle is kiolvasható volt számomra, annak idején nemigen tudtam mit kezdeni, ma viszont nem tudom, dekódolhatóbbnak találnám-e a mágikust leginkább megtestesítő Gabriel García Márquez regényeinél, melyeknek esetében, bevallom, nem mindig tudom követni a csodás elemek visszacsatolódását a valósághoz. Nem mintha García Márquezről azt hinném, hogy kritikátlanul viszonyul ahhoz a világhoz, amelyet varázsossá formál át, ámde éppen mert nem hiszem így, lenne jó tudnom, mennyiben járul hozzá a diktatúra és a diktátor természetrajzának elmélyítéséhez pl. A pátriárka alkonyában az elnöki palota mindent összeganézó tehenekkel történő benépesítése a szerző által. Olyan világosnak mondható koncepcióból fakad-e, mint az önszántából törpének megmaradó Otto Matzerath üvegrepesztő hangja Grass Bádogdobjában, s így nem arról van-e szó csak, hogy a német miliőt és történelmet mégiscsak jobban ismerem, mint Latin-Amerika világát. Úgyhogy a hiba bennem is lehet, hiszen kódoló és dekódoló között vagy az egyik, vagy a másik hibájából egyaránt adódhat elő rövidzárlat, éppen csak azt ne mondja senki, hogy dekódolásra nincs is szükség, mert az effélére lemondóan legyinthetek csak — egyszerűen mert logikai éhségem csillapításáról nem mondhatok le. Ezért is jelent többet számomra a kevésbé mitikus Mario Vargas Llosa A város és a kutyák c. regénye vagy a Pantaleon és a hölgyvendégek, só't, minden látszólagos könnyed fajsúlya ellenére, a Júlia néni és a lollnok is a Száz év magánynál. Ámbár ilyenként említhetem akár García Márquez egy másik művét, az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikáját,, éppen mert minden mítosz és mágia nélkül, könyörtelenül valószerű lesz. Ám ha már a Rio Grandétól délre kalandozunk, miért ne említhetném meg a mexikói Carlos Fuentes Artemio Cruz halála című tudatáram-regényét, a „belső realizmus”-nak ezt a remekét, amely talán azért lehetett olyanná, amilyenné lett, mert kritikai alapnak (akkor még!) elégséges lehetett egy forradalom elsikkasztásának számonkérése. 27
