Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Varga Zoltán: Valóságkereső

Nem mintha számos vers „érthetetlenségét” nem lettem volna képes idővel tudomásul venni, illetve ennek jegyében térve napirendre fölöttük. Ámde a próza...

Igen, a próza! Merthogy ezen a téren (egyelőre olvasói igényként és mit sem tudva még Lukács Györgyről) mintha csak egy kis házi készítményű „mimezis- képletet” barkácsoltam volna össze magamnak. Ha úgy tetszik, egyfajta „kritikai realizmus” igényét is, ezzel szoros összefüggésben. Ügy vélekedve, hogy az irodalom legyen bíráló, számonkérő, „könyörtelenül leleplező”, főleg azon valóságdarabbal, emberi közösséggel, társadalommal és államrenddel szemben, amelyben megszületik, leginkább „három rombolandó”-hoz: mítoszhoz, illúzióhoz és tekintélyhez. Ezt tekintve mintegy a prózairodalom fő vonulatának, gerincének, azt a fajta szépprózát, amely kevésbé „szép”, mint amennyire „igaz”, túl a „valódin”. Lévén számomra szinte mindmáig akkor is ez „az igazi”, bár hála Istennek, azért más jellegű műveket is élvezni tudok, hogy idővel, de már inkább felnőttként, a mesék világához is -sikerült visszatalálnom. Úgyhogy talán azt sem kellene eltitkolnom, hogy jószerével ma is a tizenkilencedik század második és a huszadik (inkább) első felének regényirodalmát vagyok hajlamos „csúcsnak” érezni. Amiért benne a realizmust, a valószerűséget a „kritikaiság”-gal együtt találom. Azzal együtt tehát, amihez — a mindig létező, de nem mindig könnyen megragadható valóság mellett — valami másra is szükség lenne. Alapra, kiindulópontra, meghatározott értékrendre, lehetőleg etikai töltetű „filozófiára”, uram bocsá’, ideológiára, sőt utópiára. Arra, amit az ábrázolt valóságtól (mindenekelőtt őfelségétől, a társadalomtól) számon kérünk, még ha megváltoztathatóságában nem is nagyon hiszünk, vagy ha némely világjavító eszmék lejáródásán okulva, semmi kedvünk művünket effélékhez hozzákapcsolni. Nem feltétlenül kimondva tehát, de megvetni lábunkat valahol, valamilyen etikai értékrendben, jobb híján merő esztétikai okokból is hatékonyabbnak s alkalmasint kényelmesebbnek is érezve a létező állapotok tagadását a helyükbe képzelt nem létezők nyíltan vállalt igenlésénél. Hallgatólagosan vallva legalább a „jó lenne, ha másképp lenne” igényét, írói munkaelméletként, mintegy önmagunk előtt tenni úgy csak, mintha a létező javítható lehetne. Merő alibiként, ha másért nem, hiszen a gyógyítás reménye nélkül mi értelme a valós képnek, a pontos látleletnek, a helyes diagnózisnak? Sőt, enélkül hitelesség el sem érhető, hiányzik hozzá a megfelelő energia, főleg ha a felszín alá is kívánunk hatolni, legyen bár szó röntgenfelvételről vagy ultrahangról. Akkor is, ha a valóság adekvát rögzítésén túl minden egyébről le kell mondanunk. Vagyis marad az esztétikai fonómén „nesze semmi”-je, ami azonban - mivel másunk sincs — voltaképpen a „virtuális minden”-t jelenti. Nem többet, de nem is kevesebbet, minthogy a mű, éppen valószerűségével, megjelení- tettségóvel, érzékletességével váltja ki csodálatunkat. Azzal, amit Tolsztojról szólva, A világirodalom történetében Szerb Antal ekképp próbál leírni: „Tolsztoj, az író, mintha csakugyan nem tanult volna senkitől. Pedig nem újító formai szempontból, regényei szabályos realista regények, nem szerepeltet rendkívüli alakokat, rendkívüli környezeteket, minden a legmegszokottabb könyveiben. De mindent úgy tud megírni, mintha ő látta volna először. Munkássága nem más, mint a világ új leltározása; számba vesz mindent, ami van és elmondja, hogy müyen igazán. Milyen az, ha az ember nem ért a képekhez és látogatóba megy egy festő műtermébe; milyen az, amikor egy fiatal lány első bálján remegve várja a táncosokat; milyen az, amikor a fiatal apa először ébred tudatára annak, hogy gyermeke van; milyen az, amikor a katona kikerül a tűzvonalba és milyen az, amikor az ember meghal stb, stb. Az olvasó legfőbb öröme a folytonos felismerés: igen, ez csakugyan éppen így van, magam is éppen így éreztem. (...) Ha a művé24