Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Olasz Sándor: A történetmondás öröme (A Virágos katona és a mágikus realista regény)

szövegformáló eljárásokat illetően, s a mű által fölvetett létértelmezés sem tágítható oly mértékben, mint például a Száz év magányban.

Bényei Tamás a mágikus realista regényekről írt összefoglaló munkájában — Borges nyomán — beszél arról, hogy egy szöveg retorikussága (elsó'sorban metafo- rikussága) minden epizódnak valamiféle utólagos kisugárzást ad, a látszólagos (mondhatjuk felszíni) cselekmény mellett van egy titokzatos, figuratív kapcsolatokra építő cselekmény is. „Kettős zsúfoltság” támad így: „az egyébként is telített történet-kódra még ráhelyeződik egy, a regényvilágnak lehetőleg minden elemét metaforikusán egymás mellé rendelni vágyó figuratív logika... A figurativitás ilyen burjánzása, a mágikus képiség uralkodása voltaképpen azt jelenti, hogy a regényvilág minden egyes eleme kapcsolatba kerül a többivel, jelentésessé válik...”6 Az analogikus tudat, a dolgok, létezők közötti nyelvi-retorikai kapcsolat- teremtés és képiség a Virágos katona letagadhatatlan sajátja, hiszen a címben is kiemelt vezérmotívum olyan erőteljesen szövi át a regényt, hogy valóban a legfontosabb jelentéstartalmak kapcsolhatók hozzá. Csak a metaforikus szerkezet segítségével adható magyarázat a szöveg bizonyos részeire. Azt már Odorics Ferenc megállapította, a cit.erás Rojtos Gallainak és a kálváriakép katonájának közös jellemzője, hogy mindkettő boldog és kívülálló, „kívülállóként boldog”.7 Ennek a boldog kívülállásnak Gion sokféle attribútumát adja meg: „ki akar lépni a képből”, „nem szenved”, „talán hülye”, „mindent ügyetlenül csinál”, „nem illik oda a képekre” stb. A figyelmes olvasó azt is fölfedezi, hogy Gallai és a katona mellett harmadikként ott van Gilike, az ujjaival játszó ütődött kiskanász. Valamennyien stigmatizáltak. A katona éppenséggel azzal, hogy virágot visel a mellén. Gilike élete ugyan szomorú véget ér, de amíg él, addig ő is szerencsésnek, kiválasztottnak mondható. „A kártyák már egyszer azt vallották, hogy nagy szerencse vár rám, ennél többet igazán nem kívánhattam” — mondja Gallai. Mi a szerencséje? Az, hogy megtudja a katona titkát, s — az Erdei Emberről, Kopasz Halászról ábrándozó — Gilikéhez hasonlóan művész-attitűdje segítségével képes kialakítani egy olyan világot, ahová bármikor visszavonulhat, s amely a valósból nő ki ugyan, de nem azonos azzal. Az eddigi regényértelmezések talán éppen ezt nem (vagy nem eléggé) tudatosították, hogy a virágos katona a lehetséges világot teremtő művész metaforája is. Gallairól megtudjuk, hogy ősei nem „földtúró parasztok” voltak, citerán játszottak, szépen énekeltek. Ha Gallai játszik, Karinthy Frigyes hőséhez hasonlóan (Cirkusz) úgy érzi, „fényes pódiumra” ér föl, ahol azt a bizonyos egyetlen dallamot adhatja elő, amit a gyermekkorból, személyiséget vezérlő „belső hangként.” hozott. Gilike pedig, „amint elkezdett játszani az ujjaival, mindjárt megváltozott, boldogabb volt bármelyikünknél. (...). Úgy nevetett, mint a ... Virágos Katona. (...) ... nem akartam elhinni, hogy ez a toprongyos kis kanász tudja a Virágos Katona titkát. (...) nagyon egyszerű az egész: el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják”. Ha elfogadjuk, hogy Gion regényében a művészet metaforává válásának is tanúi vagyunk, könnyű fölfedeznünk e „művészetfelfogás” századfordulós gyökereit. Hiszen az esztétizmus lényege éppen az a hit volt, hogy tökéletes, az embert teljessé és boldoggá tévő munkálkodás csak a művészetben képzelhető el. Török Adám, aki luciferi intellektüelből lesz rablógyilkos, nemcsak a művészet, hanem egy értékorientált, nem hasznosságelvű életstratégia bírálatát adja. Ebből — és csakis ebből — a nézőpontból igazak Féja Géza ihletett sorai:

6 Bényei Tamás: Apokrif iratok. Mágikus realista regényekről. Debrecen, 1997. 88-89.

7 Odorics Ferenc: A metaforikus megértés elmélete. In: Empirizmustól a KONstruktivizmusig. Szeged, 1996. 104-134.

19