Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1998 / 11. szám - Olasz Sándor: A történetmondás öröme (A Virágos katona és a mágikus realista regény)
Olasz Sándor A történetmondás öröme A Virágos katona és a mágikus realista regény r JLLA gy 1992-ben készült interjúban Gion Nándor arról beszélt, hogy a realizmus számára tágítható, sokféleképpen minó'síthetó' fogalom. Úgy érezte, a realizmusnak — úgy, ahogy az ötvenes, hatvanas években értelmezték — nincs jövője. „Hirtelen fordulattal eltávolodtam az egész realizmustól, másfajta irányzatokat tanulmányoztam. Sőt, műveltem is egy kicsit, hogy aztán újabb hirtelen fordulattal visszatérjek egy másfajta realizmushoz, amely keménységével és színeivel, sokszor erős színeivel perspektivikusnak látszott — ma is annak látszik — néha már nem is egészen realizmus...”1 Ez a gondolat egybecseng García Márquez-nek azzal a fölismerésével, hogy ez a „másképpen” a valószínűség határainak átlépését jelenti. Nem amiatt, hogy megszökjünk a valóságból (mint a romantikusok), hanem hogy jobban megértsük. Utalhatunk itt Milan Kunderára is, aki az Elárult testamentumok ban a harmadik félidős regény (a Proust utáni korszak) lényegét abban látja, hogy szabad teret ad „a képzelet varázslatos játékának”.1 2 A 19. század előtti regény esztétikájához való visszatérés egyfelől, a valószerűség parancsa másfelől — ezt a kettősséget, a modern regény bizonyos törekvéseinek szintetikus jellegét jól érzékelteti a mágikus realizmus fogalom. (Az elnevezésen persze lehet vitatkozni, az általa megnevezett jelenség léte viszont nehezen vonható kétségbe.) Hogy e másfajta, „szintetikus” realizmusnak Gion Nándor — mindmáig egyik legnépszerűbb — művében milyen poétikai jellemzői vannak, arra próbálunk választ adni a továbbiakban. Az első közlés (1973), de talán még a magyarországi megjelenés (1982) utáni kritikai visszhang3 sem tudatosította, hogy a Virágos katona minden realista, sőt, naturalista vonása ellenére radikálisan szakít a regény múlt században kialakult sokrétű és szigorú kompozíciójával. Az újraolvasás első benyomásai is azt erősítik meg, hogy a regényhagyomány kanonikus elemei közül jó néhány háttérbe szorul. Több szereplő több története keresztezi ugyan egymást, s a drámaian koncentrált jelenetek is emlékezetesek, de mégsem egy „keresztútra” összpontosított, csökkentett időtartamba sűrített cselekményt kapunk, s legfőképpen nem érezzük a cselekedetek és a jelenetek aprólékosan kiszámított tervét. A Virágos katona határhelyzetéből következik, hogy a századvégi regény felől nézve viszont elsősorban a hagyományőrző vonásai tűnnek föl. A nagy elbeszélés 1 Erdélyi Erzsébet-Nobel István: „... izgalmasan kezdődött eszmélésem a szülőföldemen.” (Beszélgetés Qion Nándorral) Tiszatáj, 1993. 5. sz. 12. 2 Kundera, Milan: Elárult testamentumok. Bp. 1996. 3 Gion Nándor: Latroknak is játszott. Bp. 1982. 17
