Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)

szepakoltam és átköltöztem. Nem várt sem lakás, sem kényelmes munkahely. Elkéstem. Vettem magamnak egy kis lakást Kőbányán, és leültem az íróasztalomhoz. A napi politikát megint tisztes távolból nézem, amit megtanultam belőle, azt igyekszem íróként hasznosítani. A biztos anyagi háttér időnként hiányzik, de visszaváltottam az egykori írási ritmusra. Évente ismét megírok egy könyvet.- A te éltető elemed a történet. Biztosan írták is rólad, hogy a történet elmondásával tudsz elmondani mindent, amit akarsz, a világról. Mások viszont éppen a történet elmondhatóságát kérdőjelezik meg, mondván, már a történet is eltűnt az életünkből, az egyszerre látható és elmondható történések sorozata. Tudsz-e még támaszkodni a történetre?- Annyi minden történik a világban és életünkben, hogy nincs idó'm észrevenni a történet eltűnését. Sőt... A történetek sorbaállításával már lehet némi gond. Ezt én is észlelem szépprózai rendezgetés közben, túlzottan tolakodnak az események, fájó szívvel nyesegetni kell az elmondásukat, különösen, ha az ember észrevétlen szigorúsággal akarja rendszerezni vagy éppen rímeltetni ólcet. A rímeket általában a költészet kategóriájába szokták sorolni, de én nagyon fontosnak tartom a prózába iktatásukat, elsősorban a történetek összecsengése miatt. Valahogy úgy, mint abban a százezerszer elmondott drámai alapszabályban, miszerint, ha az első felvonásban feltűnik egy pisztoly, annak a harmadik felvonásban el kell sülnie. Nem sokkal Budapestre költözésem után tartottam egy előadást „Líra a prózában” címmel, ahol bővebben kifejtettem a fenti mondandókat. Udvariasan megtapsoltak, átütő sikerrel nem dicsekedhetnék. Kissé csalódottan buszoztam hazafelé, körülöttem hallgatag, rosszkedvű utasok lógatták a fejüket, ahogyan az egy rosszkedvű országban illik, két ember beszélgetett csupán, pont a hátam mögött, régi ismerőseiket emlegették, és az egyik azt mondta: „Emlékszel még Eszterre? Arra a lányra, aki mindig mosolygott és jókedvű volt. Ma már ő sem nevet úgy, mint régen.” Hátrafordultam, két nagyjából velem egykorú férfit láttam, a homlokukat ráncolva néztek maguk elé. Igazából akkor éreztem először, hogy már nemcsak látogató vagy ha úgy tetszik, hazalátogató vagyok itt, megjöttem hát, ideje alaposabban körülnézni. Az a bizonyos pisztoly ott lógott a falon, és a harmadik felvonásban eldördült. Azóta több pisztolylövést is hallottam, pesti közegben is rímelnek egymásra, ha a dörrenéseket jól időzítik prózába ágyazott komédiában vagy tragédiában elbeszélve.- A történet persze a világgal van. összefüggésben. A zárt, teljes és átlátható világgal. Te valójában nem története t - történe. teke t mondasz el, hanem egy világot építesz fel, s ennek a világnak a teljességét, elágazásait követed. De miképpen alakult ki a világ? S mikor, hogyan, érezted meg a mesélés lehetőségeit? Mert valójában a saját világod, építése közben mesét mondasz...- Amikor már megjelent néhány könyvem, és a nevem időnként előfordult az újságokban, szülővárosomban, pontosabban annak a peremén, ahol felnőttem, az egykori bandatagok is kezdtek büszkélkedni velem, persze csak módjával. Visszaemlékeztek. Égészen ifjú koromban még sok gyerek szaladgált az egészen kis utcákban is, falkákban jártunk, nem mindig rossz szándékkal, de néha rossz szándékkal is. A későbbiekben a nálamnál idősebbek úgy emlékeztek rám, hogy a hírhedt rajcsúri banda legfiatalabb tagjaként általában hallgattam, figyeltem a nagyobbak beszédére, a felnőttek meséit

9