Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 11. szám - Nincs időm észrevenni a történet eltűnését (Gion Nándorral beszélget Füzi László)

a községházán dolgozott tisztviselőként, és aki két neveletlen kamaszfiút vitt magával. Evekig iszonyú nyomorban éltek, a fiúk lesoványodtak, bekoszolódtak és elkanászosodtak, édesanyjuk időnként visszaküldte őket a határon Szenttamásra, ennek is megvolt a bejáródott szökésvonala, unokafivéreim kódolt családi üzenetekkel érkeztek, apám vette az üzenetet, néhány jóindulatú pofonnal megszelídítette a fiúkat, anyám valamelyest felhizlalta és megmosdatta őket, azután jólnevelt.en és jóllakottan visszamehettek édesanyjukhoz, felnőtt korukra egészen rendes emberré váltak, és én máig hálás vagyok nekik, amiért gyermekkoromban hitelesen tájékoztattak az anyaországi állapotokról. Hasonló kapcsolatok továbbra is működtek, naprakész információim voltak a magyar hétköznapokról, bár személyesen a szegedi kaland után több mint húsz évvel jöttem föl északra. Akkor jártam először Budapesten. Egyből otthonosan viselkedtem. Szinte bennszülöttként nyomban elkezdtem fortyogni, mondván, hogy a város szép, a kivilágítás viszont pocsék, a patinás épületekről hámlik a vakolat, a templomok elhanyagoltak, az emberek közönyösek és szolgalelkűek... szóval, sürgősen kellene tenni valamit. Úgy ágáltam, mint egy dörzsölt politikus. Emellett még szerencsém is volt. Első írásaimat jóindulattal fogadta a szakma, a szerkesztőségek érdeklődni kezdtek irántam. És akkor kiderült, hogy a világ és a nemzet megváltását illetően ugyan rámenős vagyok, de a szépirodalom terén és saját adminisztrálásomban visszafogottan viselkedek. Nem árasztom el kisebbségi sérelmeimre hivatkozva a lapokat, folyóiratokat, kiadókat műveimmel, bei- degződött ritmusom szerint írok, csak azoknak adok kéziratot, akik kérnek tőlem, nekik is ritkán, tehát nem vagyok mennyiségi konkurrencia. Nyilván ennek köszönhetem, hogy elég sok író barátom lett. Legtöbben barátaim is maradtak, legtöbben azt sem tudták, hogy mikor költöztem át Magyarországra. Továbbra is nagyjából annyira vagyok jelen az irodalmi életben, mint amikor még Vajdaságban éltem. Nem történt tehát semmi látványos váltás és átköltözés. Saját világomba jöttem. Megpróbálok beilleszkedni. Roppant büszke vagyok rá, hogy a fölöttem lakó barkácsoló megjavítja a kocsimat, a mellettem lakó szomszédasszonyról kiderült, hogy kiváló gépírónő, legépeli a regényeimet, a másik szomszédasszony szívesen kölcsönadja a létráját, ha magasabbra akarok kapaszkodni, a szemközti házban lakó értelmiségi házaspár meg éberen figyeli, hogy éjszaka meddig világít az íróasztalomon a lámpa, vagyis hogy dolgozom-e szorgalmasan. Azt hiszem, befogadtak maguk közé. Szülőföldemre meg legutóbb akkor mentem vissza, amikor édesanyámra rádöntötték a házunkat. Azóta a házat helyrehozták.- A világ számára mindig is író voltál, de a Vajdaságban nemcsak író: közéleti ember is, politikus is. Most viszont úgy tűnik, hogy a vajdasági lét éppen írói létedre nehezedett rá: áttelepülésed óta többet írsz, most is írsz, mint otthon. Hogy van ez?

— Kisebbségben élő íróknak gyakran kell az irodalomba nem mindig beilleszkedő dolgokkal is foglalkozni, nyilván azért, mert a kisebbségi közösségekben általában kevés az értelmiségi, legalábbis kevesebb a szükségesnél. Én viszonylag hosszú ideig megúsztam a kényszerű ezermesterséget, vagy kontárkodást, magyarán a közéleti szereplést. Az egyetem befejezése után magától adódott a civil pénzkereső szakma, beléptem az újvidéki rádió magyar szerkesztőségébe, ahol szép csöndesen araszolgattam fölfelé a ranglét7