Forrás, 1998 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1998 / 10. szám - Lőrinczy Huba: "A műveltség meghalt, a nihil él " (Márai Sándor: Jelvény és jelentés)

Goethébe, csaknem valóságosan, hús-vér alakot adott neki, száz év múltán, (...) úgy megkísérlem leírni egy alakban - Bertenben, a nácik állal proskribált német íróban - őt, Mannl, egy pillanattal az emigráció és a kataklizma előtt, amint folytatja Goethét; nem a művet, hanem a sorsol” (113.) - majd pedig: „Tökéletesebben nem lehet életre kelteni ezt a fantomot, Goethét, mint Mann cselekedte. S most folytasd a stafétát, keltsd életre Bertenben azt, ami Goethében és Mannban a német végzet. Ez meg a te találkozásod a témával” (129. — a kiemelések a mieink!).

Az ambíció nem kicsiny tehát, s Márainak gondja is van reá, hogy jelezze a két regény összefüggését, ha csupán egy villanásra is. A szövegkölcsönzés eszközéhez folyamodik. „O (Goethe: L. H.) mondotta egyszer — így Berten — azt hiszem, Riemernek, nem is tudom ... voltak néha ilyen sötét szavai ... de ő mondotta, hogy »a kultúra paródia«, semmi más, vagy legalábbis, ha színre-szemre más is, igazában paródia..” (115. — Máraitól a kiemelések!). Nos, a Lotte Weimarban egyik passzusában Goethe kijelenti: (a németek) „nem tudják, hogy a kultúra: paródia - szeretet és paródia...” (i.m. Bukarest, 1977. 231. [Lányi Viktor fordítása, a kiemelés tólünk!]). — A paródia és a kultúra viszonya másutt is szóba kerül a könyvben, például: 286. etc.).

Túl Gerhart Hauptmannon és Thomas Mannon, a Jelvény és jelentés Bertenje egy kissé önportré is; Márai saját magát úgyszintén beleírta. Korántsem véletlenül emeli ki egy helyütt (112-113.) Berten (a Bertenek) és a Garrenek „rokonságát”, korántsem véletlenül foglalkoztatják a német írót oly kérdések, mint a tanítás, a nevelés kötelezettsége és reménytelen volta, a stílus, a „stilisztika” fontossága stb. E dilemmák egyszersmind a Máraiéi is, az alábbi Berten- vallomás — példának okáért — az ó leglelkéból beszél: „Az embert csak a stílus mentheti meg — mondta szigorúan, könyörtelenül —, az a stílus, amelynek az erkölcsi magatartás ad zengést és tartalmat. Stiliszta vagyok! (...) ha a stílus nem erősebb, mint az ösztön, akkor nincs mentség többé egy műveltség számára” (132.). A Bertent, emésztő gondok zöme a harmincas-negyvenes esztendők (nemkülönben a későbbi évtizedek) Márai-írásaiból (a naplókból, a publicisztikából, az esszékből stb.) szintén ismerősünk, egyebek közt az is: mit tehet a némaságra kárhoztatott, elegáns „ketrecben” őrzött alkotó, kit egy önkényuralom a maga toleranciájának, nagyvonalúságának szemléltetésére — ideig-óráig — megkímél (128-134.)? Alkuvás nélkül ellenáll, jottányit sem enged tartásából, integritásából — hangzik a regény (s nemcsak e regény) „üzenete”.

Berten gyötrelmek közepette keresi a magyarázatot a németség tragédiájára, nihilvágyból fakadó agresszivitására. Meditációja során elébb „csak találgatás”-nak nevezi Freud föltevését,, amely szerint az ok abban rejlik, hogy „Egy nagy nép későn találkozott egy kultúrával” (138.) — de végül, kínlódva mégis bevallja: „Hasztalan volt minden nevelés. Hasztalan volt a keresztény műveltség nagy nevelő kísérlete... az öreg Freudnak volt igaza, amikor azt mondotta, mi, németek, s talán még egy-két nép Európában, csak felvettük a kereszténységet, belső és külső ellenállások árán, de nem történt meg velünk a kereszténység, mint élmény, mint belső életforma, mint függőleges cselekmény. Mi csak protestánsok és katolikusok vagyunk... (145. — a saját kiemelésünk!). A legkevésbé sem tisztünk ezúttal e vélekedés igazságtartalmának latolása, annál inkább kérdenünk kell: vajon honnan vétetett a teória? Sigmund Freud legutolsó, Mózes és az egyislenhit című munkájából!

Márai a Jelvény és jelentés koncipiálása közben nagy szellemi izgalommal és egyetértéssel tanulmányozta ezt a könyvet is (vö.: Ami a Naplóból kimaradt:

157., 160., 164., 165., 168-169.), s ha már olvasta, a számára legfontosabb, a né89