Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Nagy Károly: Nyíregyházán mindig fúj a szél
a rohadtak, nem fogok én nekik, de még a nevemet se!... Aztán csattogott az utcák kövein a talpunk a felvonulásokon és kellett kiabáljuk, hogy „elakezekkel Koreától”, meg: sztálinrákosi, meg „éljenapárt”, meg: „harcolunkabékéért”. És a „szélsodorta szerteszét szívünk dalát” és nem szívünk dalait, hanem muszáj- hazugságokat üvöltöztünk cinikus kamasz-vigyorral a városháza eló'tt, hogy „nincsaföldön gazdagabbszebb ország, mindenember érzihogy szabad” meg „szajúznyerusími, reszpublikszvabódnih”... És mikor már sok mindent hallottunk talpverésekról, heretaposásokról és bíróság nélküli akasztásokról, akkor már csendesebben motyogtuk el egymásnak, hogy mit hallottunk tegnap a bíbíszín, és hogy amikor bevisznek, akkor mindent aláírunk, mert úgyis mindegy... „ Új szelek nyögetik az ős magyar fákat” Nyíregyházáról minden kora-reggel kibiciklizni a szentmihályi úton a tízegynéhány kilométerre lévó' Benkó' bokori iskolába akkor volt jó, amikor hátszél fütyörészte a frissen szántott föld szagát, virágzottak az útmenti akácfák és kis- csikók ficánkoltak egy-egy csutkakúp körül. Benkó' nincs messze attól a tanyától, ami a környékbeli széljárásoknak valamiféle központja kell hogy legyen, mert hisz úgy hívják, hogy: Szeles bokor. Asztalos Ilka néni és Jani bácsi a háború utáni ínséges időkben ott fogadott be engem egy időre, szinte hatodik gyermekükként. Utána is mindig öleléssel vártak, nyáron néha a gémeskútban hűtött görögdinnyével, télen diós, mákos bobajkával. A Benkő bokori iskola udvarán a jegenyék kétszer akkorák voltak, mint annak idején az Árpád-utcaiak. Az énekkarom lelkesen énekelte, hogy „Felszállott a páva”, meg hogy „Kossuth Lajos azt üzente”. De irodalomórán inkább vággyal, mint reménnyel tanítottam Petőfi Kutyák és farkasok dalát, meg Ady fogadkozását: „Kényes, büszke pávák, Nap-szédítő tollak, Hírrel hirdessétek: másképpen lesz holnap.” Még nem lett másképpen, sőt, nagyon is régi, ordas orkánok nyögettek- nyomorítottak varost és tanyavilágot egyaránt. Egy nap megdöbbenve láttuk meg az Állami Áruház egyik kirakatát: egy parasztcsalád néhány zsák lisztje, búzája, babja, krumplija, kukoricája, pár füstölt sonkája, szalonnája, kolbásza, zsírosbödöne, 10-12 üveg befőttje, néhány kosár almája, hagymája, vagyis éléskamrájának télire elrakott tartalma volt kiállítva, a fenyegető hangú feliratok szerint a kötelező beszolgáltatás megtagadása, az élelmiszer rejtegetés elrettentő példájaként. A gazda már börtönben ült. Tombolt a kulákozás, az „osztályharc élesedése”. Az „új magyar csodákat” csak az ötvenhatos őszi tisztító vihar hozta el. Azt, hogy „emelkedő nemzetté” válhattunk, vérben-vasban megszenvedett újjászületéssel. Tömeggyilkossággal verték le a szovjet és a honi diktátorok, de az „új hitek” nem „mentek semmi ködbe”, mert ma ismét „új értelmet” fogalmazhatunk az „új magyar igéknek”. „Fúdd el jó szél, fúdd el hosszú útnak porát... az én szívem búját. ” Nyíregyházát nehéz szeretni. Nagyon szél-tépte, szél-szaggatta, szél-kavarta — Illyés szavával: szél-kaszabolta - vidék. Megérteni meg végképp nem lehet 58
