Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Buda Ferenc: Innen és túl Basahalmán
tanáraim sorából is csak kettőt említek meg (jóval többen voltak, életem s tevékenységem alakulásában viszont tőlük kaptam igen erős sarkallást): Iglói Endre az egyik, a debreceni egyetem szlavisztikai tanszékének későbbi professzora, aki orosz nyelvi ismereteimet jóakaratúlag s egyben kemény kézzel megalapozta. A másik: Kiss Tamás bátyám, a Költő, (nekünk egyébként nem magyart, hanem történelmet tanított), aki első poétái próbálkozásaim idején értő és szerető mentorom s patrónusom volt. Nemcsak a képzelet csapongó, olykor szeszélyesen szálldos az emlékezet is. Lakásaink jutnak most eszembe, ámbár a kezdetiek közül csak egy az, amelyikre igazán emlékszem. Ez a Vágóhíd utca 1-ben volt, a tornyos-kupolás görögkatolikus templom, a dohánygyár, meg a csendőrlaktanya közelében. (Kicsikét odébb, az én négyesztendős lábaimnak azonban messzi-messzi, a Wesselényi utca végén is túl, ott volt még a villanygyár felé, a Biharba vezető Mikepércsi útra a vasúti sínek sokasága fölött átívelő felüljáró, az úgynevezett Nagyhíd, ahol a korlátba kapaszkodva igen szerettem nézelődni, beszippantván a duhogó, zakatoló, időnként ijesztő nagyokat füttyentő gőzmozdonyok utazásokra emlékeztető, távoli tájakra hívogató füstjét.) Maga a ház, amelynek legalján lakoztunk, az Elsőfokú Szociális Ügyosztály nevet viselte, ám korábbi rendeltetésére utalva többnyire csak ekként emlegették: a régi Bábaképezde. Apám, mint hivatalsegéd — szebben hangzóan: városi hajdú — az épület pincéjében, a tüzelőraktár mellett kapott szolgálati hajlékul egy viszonylag tágas, száraz és világos helyiséget. Abban laktunk hármasban néhány évig. Testvérem nem lévén, sokat játszot- tam-időztem magányosan az intézmény bokrokkal, fákkal, virágokkal beültetett füves udvarán. Valahol még megvan egy kis fénykép, amint ott állok a verőfényben négyesztendősen egy virágba borult gyöngyvessző bokor előtt, kezemben pöttyös labdával. A Tímár utcai óvodába is jártam akkortájt vagy egy hónapig, emlékeim azonban nem nagyon derűsek: megvert egy Béla nevű gyerek. Más alkalommal pedig - nyakba akasztható kis táskámat kinyújtott karral körben forgatva - magam csaptam kupán óvatlanul az egyik kislányt, ezért büntetésből kiállítottak középre, s én keservesen sírtam. (Ha sarokba állítanak, talán nem veszem olyan zokon. Ott, középütt, a tekintetek gyújtópontjában, a nyilvánosság pellengéréhez kötözve viszont rettenetes volt. Meglehet, ez a korai élmény keltette föl bennem a közszerepléstől való ösztönös viszolygást?) Ezidőtájt, ebben az óvodában legyintett meg először a szerelem érzése is egy leányka iránt — s ütött szíven nyomban reá az első csalódás. A másik hely, ahol szüleimmel együtt sokáig, alig hatéves koromtól felnőttömig laktam, a város főtengelyében fekszik. Odaköltözésünk idején a hajdani polgármester Magoss Györgyről volt elnevezve ez a Péterfia és Simonyi út között térré kiszélesedő szakasz. A háború után Bem tér lett a neve, az ma is. Szép, parkos része ez a városnak, a közelben kórház, vendéglő, boltok, plébánia, hadkiegészítő parancsnokság, továbbá itt - ma már csak itt - közlekedik a Nagyállomás meg a Nagyerdő között a villamos. Egykori lakhelyünktől néhány háznyira balfelé lefordulva a széles Füredi úton egyenest a nagy Hortobágyra juthat az ember, ha rászánja magát. Mi a Bem tér 7. szám alatt laktunk, közös udvarban más családokkal. Az udvarvégi palánkon túli kertből kinek-kinek jutott egy darabka, lehetett veteményezni, gyümölcs is termett valamennyi. Az én szüleim még a kerítésen kívül is béreltek egy kis területet veteményesnek, a boldogulás végett. „O, kert, kavargó nyugalom, gondterhelt kicsi ország” - írtam valaha egy versben. Ez a kis pót-parcella - amelyre a papok közeli gémeskútjából magam is sok vizet kihordtam — már belenyúlott a Honvéd utca meg a Füredi út (változómúlandó nevein is említve: Károly Ferenc József illetve Hámán Kató út) között 51
