Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Balla D. Károly: Baglyok őrizte táj

nyebb teleken sem fagyott be. Az erőművet betonfal vette körül, de ezen az idejé­ben ki nem vágott vadkörtefák ágai áthajoltak, így könnyű volt a tilos területre bemászni. A derékig érő fűben kúszva úgy kellett eljutni a kis vízgyűjtőig és a duzzasztóig, hogy az őrbódéban szúnyókáló silbak semmit ne vegyen észre. A kikövezett fenekű medence és a rozsdától sárgálló betonpadka izgalmasabb úszó- és napozóhely volt bármiféle strandnál. * A várbástyáról, a radvánci dombok hátterében, az erőmű ágaskodó kémé­nyétől jobbra látszik a Tavak vidéke. Kamaszkorunkban célba lőni, fejest ugrani, tüzet rakni, kutyát sétáltatni, titkos cigarettáinkat elszívni, lányokról ábrándoz­ni, napfelkeltét meglesni jártunk oda. A „tavakat” a kavicskitermelés kotrógépei felejtették itt, nem kis örömünkre: az egyik mély volt, a másik széles, a harma­dik meredek falú, a negyedik homokos partú — válogathattunk kedvünkre. Alig egy órányira voltunk otthonunktól, ez a vidék mégis a teljes szabadság érzetét keltette bennünk. Halló-látótávolságban ember kívülünk csak nagy néha tűnt fel: egy-egy gazda a tehenével vagy kecskéivel, lovaikat itató fuvaros cigányok, a vadkörtefák vackorát télire vitaminnak gyűjtő öreg hobó: Kárpáti Laci, néhány megszállott kocogó, el-elvétve szerelmespárok. Ha még ezekkel az alkalmi látogatókkal sem akartunk összeakadni, akkor hajnalban indultunk a Tavakhoz, leginkább persze nyaranta. Aki soha nem járt pirkadat előtt a szabadban, el sem tudja képzelni a hangulatát. Még szinte telje­sen sötét van, talán még utolsó köreiket róják valahol a baglyok és a denevérek, amikor az első „nappali madarak” hangolni kezdenek, hogy aztán fél óra múlva a teljes zenekar rázendítsen. A sötét és szürkén egybemosódó tárgyakra észre­vétlenül rákúszik előbb a fény, aztán a szín, végül a „jelleg”, amely alapján nap­közben megkülönböztetjük a többi tárgytól. Az átalakulásnak ez a csodálatos félórája felfokozódik, ha vízparton ér bennünket: átélhetjük a vízfelület meta­morfózisát, amint súlyos szurokból könnyű, lebegő sejtelemmé válik. Nem kell hozzá sem tenger, sem Balaton, megteszi egy elhagyott bányagödör is. Egyszer hidegebb volt a hajnal a szokásosnál. Mire kiértünk a Tavakhoz a barátommal (ugyanazzal a várba járó Péterkével), és kutyáinkkal, jócskán va­cogtunk. Lekuporodtunk az egyik tavacska partjára, vártuk, hogy a randvánci dombok mögül felkeljen a nap. Arra lettünk figyelmesek, hogy a kutyák azonnal belegázoltak a vízbe, s nem is igen akarnak kimászni belőle. Brrr, fene a gusztu­sukat, ebben a hidegben! Aztán észbe kaptunk: hát persze, ilyenkor a víz mele­gebb a levegőnél, még őriz valamit a tegnapi hőségből. Nosza, belebújtunk mi is nyakig. Onnan néztük végig a napfelkeltét, s csak akkor másztunk ki a partra, amikor már bőrünkön éreztük a melengető sugarakat. A Tavakhoz járni nem számított igazi kirándulásnak, leginkább azért nem, mert elemózsiát soha nem vittünk magunkkal. Ha megszomjaztunk, ott szökött egy mélyre levert vascső lukából valami ásványvíz-féle, ha pedig megéheztünk: hazamentünk. Kirándulni Ungvártól tíz kilométerre, Nevickére jártunk. Ennél az Ung völgyébe ékelődő kis ruszin falut környező vidéknél én szebbet nemigen láttam életemben. A hegyiből alföldivé itt szelídülő folyó, fölötte a nyi­korgó függőhíddal, a romvár, amelyből szép időben ellátni az ungváriig, a vízpart és a Kárpátok utolsó dombjai között elterülő Nagyrét, amely felett nyári reggele­ken olyan kék tud lenni az ég, az ide látszó közeli kőbánya nyesett hegyoldalá­40

Next

/
Thumbnails
Contents