Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Balla D. Károly: Baglyok őrizte táj

el a vár felé). Az alagútnak sajnos mindkét vége be volt omolva (ezért is maradt felfedezetlenül), az egyik a szabadba vezethetett valaha a Várhegy oldalán, a másik pedig minden bizonnyal a várépület valamelyik titkosabb kamrájába torkollhatott - talán évszázadokkal ezelőtt.

Ez utóbbiak megállapítására már nem mi ragadtattuk magunkat, hanem az ungvári vár történetének legjobb ismerője hírében álló öreg történész, Szóvá Péter bácsi, aki régészettel is foglalkozott s aki, mihelyst hírét vette a dolognak, azonnal felhúzta barlangász csizmáját, majd hajlott hátát és korát meghazudtoló ügyességgel mászott be velünk az elfelejtett járatba.

Felfedezésünk kisebb szenzációt keltett, megírta az újság, lefényképeztek bennünket a cseppköves vájatok íve alatt.

Vártuk, hogy érkeznek majd a szakképzett régészek, barlangászok, elkezdődik a módszeres feltárás, eltisztítják a beomlásokat, megnyitják a járatok végeit — és talán nem is olyan sokára újra be lehet majd jutni a várépületbe a Várhegy oldalából: a mi alagutunkon át.

Nos, szakemberek valóban érkeztek: kőművesek, akik minden tiltakozásunk ellenére alaposan befalazták a borospince bejáratát. Felsőbb utasításra teszik, tudtuk meg. Nyilván azért született ilyen döntés - tették hozzá szüléink —, hogy amíg a feltárás el nem kezdődik, illetéktelenek ne mászkáljanak a járatban, amely véleményük szerint amúgy is bármikor beomolhat.

Mi meg egy szép napon (sötét este lehetett inkább!), miután hetekig nem történt semmi, kibontottuk a frissen húzott falat, hogy még egyszer utoljára bemászhassunk a barlangunkba: elbúcsúzni tőle. Még soha nem volt ilyen ünnepélyes fénye a gyertyáinknak, még soha nem visszhangzottak ilyen szépen a cseppkövekről aláhulló kövér vízcseppek, amint szétfreccsentek a simára koptatott köveken.

Másnap újra feltűntek a kőművesek, s a vékony téglafalat nagy terméskövekből rakták újra — akárha várat emelnének a török ellen.

(Ennek harminc éve; azóta sem történt semmi. Hacsak az nem, hogy fiam meglátta a régi barlang-fotókat a családi fényképalbumban, és - miután az egész történetet aprólékosan elmeséltette magának — bőszen gödröt nem kezdett ásni kertünkben azzal a szent elhatározással, hogy felülről hatol be a használatlan alagútba. Nem is tudom, kitartása fogyott-e el hamarább vagy a szülők, nagyszülők türelme, avagy sikerült-e meggyőzni, hogy hiába ás le akár több méterre: a fold alatt masszív sziklatömböt találna, s csak azt átfúrva juthatna a járatba — ám annyi igaz, hogy hetekig igen jól elszórakozott a gödör mélyítésével, nem kis örömére kutyánknak, „aki” ugyancsak részt vett az ásatásokban.)

*

Ha lejjebb ereszkedtünk a Várhegyen, a Pincesorról a Sólyomváriék és Vargáék háza közt nyíló „szoroskán” (sikátoron?) végighaladva jutottunk az Ungra. Az „Ung” akkoriban nem a folyó nevét jelentette számunkra, hanem azt a beépítetlen árterületet, amely a közúti és a gyalogjáró híd között terült el hosz- szában, a folyó vonalától és a Fűvészkert kerítése tövében közlekedő Kisvasút sínpárjától határoltan. Tavasszal, amikor a hegyekből megindult a hóié, az egész „Ungot” elöntötte a víz, kicsit átformálta arculatát, más-más arányban és foltokban helyezve el a homokos és kavicsos részeket, és mindig más alakzatban hagyva maga után a termékeny iszap-talajt, amelyben aztán gyors növekedésnek indultak a fűzfacserjék és a csicsókatövek. Nyár közepére az „Ung” nagyobb ré38