Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Kántor Lajos: Tágkeblű tájhaza

pedig, Désról „bevándorlóként” — a budapesti egyetemi évek és hét év szibériai fogság után — élete több mint négy és fél évtizedét szintén itt, Kolozsvárt töltötte; és minthogy a romantikát a kegyeletes fiúi emlékezésből mégsem tudom teljesen száműzni, így mondom: életmunkája számos tanítványában meg az 1990-ben újra feltámadt Erdélyi Múzeum-Egyesületben él tovább. íróasztalom az ő volt íróasztala, asztali fényt változatlanul sokat látott lámpája ad (bármilyen furcsa, réz ellenzőjén ez olvasható: American Trading Company), kezem ügyében a pár éve lábát (és így forgását) vesztett régi forgóállvány, rajta az apám által használt latin, görög és román szótárok, kézikönyvek (ma már nyilván kisebbségbe szorulva a nekem, nekünk nélkülözhetetlen lexikonokkal, szótárakkal szemben), így hát azt kellene mondanom, hogy a hozzám legközelebb álló táj (hely) a kéziratokkal, levelekkel, munkában levő könyvekkel borított, csupán írógépnyi szabad hellyel rendelkező íróasztal. Tágítva a kört, az íróasztal által megjárt kolozsvári utcákat említhetném, a Farkas utcát mindenekelőtt (már csak azért is, mert innen nyílt a Református Kollégium bejárata, ezt az utcát zárja az ötszáz éves templom, és ide kötött az első, óvodai-iskolai barátság); a Dónát-negyedbeli kilencemeletes pengeblokkot (ahol két fiúgyermekünkkel, négyesben hat évig éltük a kisgyerekes családok nehéz és boldog életét); aztán pedig a ma is érvényes Mikes Kelemen utcát — noha nevét már vagy harminc esztendeje elvették, régi lakói meg a Házsongárdba vagy az országhatáron túlra költöztek, Magyarországra, Németországba, Izraelbe, már akikről én tudok. Épp e hetekben a szomszédunkban álló, kiüresedett zsinagóga üzletházzá alakul át. Családi házunk emeletén, szerencsére jobban őrizve a hagyományt, lakásból irodahelyiségek lettek ugyan, de a színházi könyvtár látogatói és a Kriza Társaság néprajzosai járják a lépcsőket. Szóval mégsem idegenek.

Otthonosság és idegenség dialektikáját gyakorlatilag jó negyven éve tanulom ebben a városban. Középiskolás koromban a főtéri hangszórókból (1953- ban például) Szepesi hangját lehetett hallani, a magyar labdarúgás világhírét kürtölte szét — a kolozsváriaknak is. Ma ugyanott a Fadrusz János szobrához vezető utat ásatási árkok, gödrök, panelek állják el, Mátyás király szobrát otromba, gyalázkodó polgármesteri felirat becsteleníti meg. Az én egykori iskolámban megszűnt az utolsó magyar osztály is (a piaristák és unitáriusok meg utódaik jobban jártak). A nekem még diplomát adó Bolyai Tudományegyetem, „belesimulva” a Babesbe (1959 óta), jóidéig kevés magyar szót hallott — most készül részben vagy egészben feltámadni, megújulni, ha létrejön a belső-külső egyezség. A Fellegvárra funari kereszt került, s ott is magyart figyelmeztető-fenyegető felirat. (P)fuj! - de inkább elrontom az alliterációt, az ember a szülővárosát, kincses Kolozsvárt nem pfujozhatja, még a legbaromibb városvezetés körülményei között sem. Még akkor sem, ha munkahelyét - amely folyamatosan ugyanaz és talán nem szégyellni való, lévén az a Korunk szerkesztősége -, előbb a Mátyás-szoborral szemközt álló patinás XVI. századi műemlékházból a szecessziós Vármegyeházára, onnan újabb önkényes intézkedéssel a Szamos-parti, meglehetősen rozoga volt zsidó gimnázium épületébe teszik át. Mindenütt újra lehet kezdeni, mi ezt gyakoroljuk, legalább húszegynéhány éve. De inkább hetvenet vagy már nemsokára nyolcvanat kell mondanunk. Ha kinézek szerkesztői szobám ablakán, kertünk fiatal diófájára látok. Otthon vagyok tehát, igenis a Mikes utcában (hiába írják a hivatalos iratokban Croitorilornak) - és otthon a fiatalodó Korunk ban. Otthon, amikor Budapestről, Bécsből, Cambridge-ből vagy Amerikából jövő vendéget fogadunk. Otthon, ha kolozsvári vagy bukaresti román

29