Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 10-11. szám - Banner Zoltán: Arlecchinó levele
Amikor a jövő felől vallatom, ennyit mond: „engem otthon megtanítottak minden munkára, de amennyit apám-anyám dolgozik (ezt a kifejezést használja: nyűglődik) most öregen is, arra képtelen vagyok vállalkozni. Ok rabjai a munkának. Nemhogy szórakozni, de még pihenni sem tudnak. Templomba is legfeljebb sátoros ünnepen úrvacsora venni mennek el”. Láthatóan ő más életformát keres, különbet, mint amilyet a szülők éltek... És mi lesz az ősi portával? - kérdem. Ez már csak azért is izgat, mert hajdanán ezen az udvaron - nagyapám kezembe adván a gyeplőt - én is nógattam mozdulásra a lovakat, hogy innen induljunk a kitárt kapun át az országút irányába. „Szüléink halála után - hallom a feleletet - biztosan nem veszünk össze az örökségen.” A régi telken épült, szép új háromszobás konyhás, fürdőszobás házba a testvérek egyike sem szándékozik hazaköltözni. Az elárvuló házat eladják, és az árát testvériesen elosztják. Azt viszont értésemre adja, hogy a zöldségtermesztő földből jókora darabot igyekeznek megtartani, mert míg azt művelik, lesz betevő falatja gyermekeiknek. De az eladásra kerülő házat vajon ki veszi meg? Milyen beszéd hallatszik majd az utcára őseim telkéről? Nem kellene mégicsak fontolóra vennem Kassák Lajos idézett tanácsát? 1997. március 28. Banner Zoltán ARLECCHINO LEVELE JL edves barátaim! Kérésetekre szeretnék bordó, zöld és dohányszínű bársony, selyem és brokát drapériákat lobogtatni a színházak és otthonok földre hullott függönyeiből, antik íróasztalokat, bőrbe kötött fóliánsokat, méltóságos arcképeket kimenteni a szénné égett, kormos falú erdélyi házból; vagy elmondani: müyen volt a tűz, a tűzkör, amelyben megfeketedtünk, hiszen ott álltam a közepén, láttam, sőt, tapintottam az izzó hasábokat, gerendákat, oltottam az avartüzet, nehogy a fákba kapjon a láng és minden éjjel tűztáncot topogok valahol most is és mindörökké. Szatmárt kellene megvallanom, aki nekem Szatmárnémeti, meg Szatmárhegyet, pontosabban azt az első földkupacot, ahol ünnepélyesen véget ér az alföld, a Partiumból kitü- remkedő szilágysági dombok első hullámában Előcsernek nevezett szőlőhegyet, aki nincs a térképen, csupán a rég felszedett keskenyvágányú kisvasút mozdonya: Zsuzsi állt meg az ELOCSER feliratú táblánál, ha a kalauz látta, hogy nagyapám, vagy Lengyel Alajos, vagy Mlinarecz tanár úr a vonaton utazik. Ha meg autóbusszal jöttünk haza, az előcseri domb tetejére kellett kiálljunk, mert a harmincas és negyvenes évek szatmári autóbuszai ha megálltak az „aljban”, nem tudtak felkapaszkodni a „tetőre”, de ha már feljutottak, mindig helyet szorítottak a tetőcsomagtartó gyümölcskosarai között a mieinknek is, onnan pedig már csak lefelé vitt az út a városig. Keresem a helyet, ahonnan jól beláthatnék magamba, de nem találom. Túl sok mindenem elégett szülővárosomban ahhoz, hogy máris bele merjek kotorni a hamuba. Pedig most megint magyar prefektusa, azaz megyeelnöke van Szatmárnak, az új hatalom (tudatos, vagy csupán reflexszerű?) gesztusaként a tény irányában, hogy tudniillik a Székelyföldön kívül egyedül Szatmárban nem tudta elvégezni a két diktatúra, a királyi és a kom23
