Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 10-11. szám - Beke György: Tatárhalom

csak az erről szóló dolgozatainak megjelentetésére nyitott teret, az erdélyi magyarok pedig, türelmetlen indulatossággal, szintén ebbe a kelepcébe szorították be. Hallottam „Dák Zoltánként” emlegetni, holott soha nem foglalkozott érdemben a dákokkal. Egy olvadáso- sabb romániai időszakban, 1973-ban a Korunk Évkönyvben adta közre előbb elkészült dolgozatát Tatárhalomról: Korai középkori temetők Dél-Kelet Erdélyben.

Egyetlen egyszer ment át a tanulmány a cenzúrán. Mikor később az egyik bukaresti könyvkiadó megpróbálta „becsempészni” egy olyan kötetbe, amelyik az erdélyi magyarság történetéről szólt volna, a román cenzúra éberen kidobta a tanulmányt. Végül nem jelent meg a kötet sem.- Tudod, fiam - mondta nekem a múltkoriban; latintanárom volt a Székely Mikó Kollégiumban, innen a közvetlensége. - Budapesten számon tartják zabolai feltárásomat.

Rangos tudományos kiadványt említett, amely ebben a kérdésben Székely Zoltán eredményeire alapozott.

Zabolára sűrűn jönnek látogatók, Erdélyből, Budapestről. Az eró'dtemplomot, a Mikes- kastélyt keresik fel. A templom műemlék, a XV. században emelték, gótikus stílusban; most a református gyülekezeté. Kazettás mennyezete több mint száz táblaképből áll. A kastélyt átépítették, eredeti stílusát nem őrizték meg. Milyen lehetett Bethlen Miklós kancellár korában, aki egy ideig itt lakott, a hajdani Basa-kastélyban? Mindenképpen az Olajágat viselő Noé galambjának megírása előtt lehetett a kastély lakója, mivel 1704-ben kelt munkájáért Bécs börtönbe csukatta, noha alig nyolc évvel előbb emelték grófi rangra, és a császár halálos ítéletet mért ki rá. A kegyelem - szabadulása után — az a tiltás volt, hogy soha nem térhet haza Erdélybe, amelynek önállósága mellett érvelt röpiratában. Veszedelmes téma volt ez mindig!

Ebben a kastélyban született Mikó Imre gróf, Erdély Széchenyije, akinek emlékét mostanság - az öntudatosodás jegyében - a nemzet nevében sokszor és méltán koszorúzzák Zabolán.

Tatárhalomra kevesen kapaszkodnak fel. Pedig a kitáruló szépség és a rejtekező történelem egyszerre jutalmazza meg a látogatót. A fátlan dombtető, alig araszos fűtakaróval, szabályos üst-forma, csak lefordítva. Vagy szalmakalap, amelyet valamelyik felbőszült havasóriás hajított ide, a mező közepére. Ahogy fölfelé emelkedünk a domb oldalába vágott szerpentin úton, mintha kilépnénk a fennsíkból, egyazon magasságba jutnánk a környező havasokkal.

De ez csak látszat. Hiszen legalább ezer méter a szintkülönbség a Tatárhalom és a havasok csúcsai között. A hegyek innen mégis karnyújtásnyi közelségben látszanak.

Úgy tűnik, mintha Tatárhalom a havasi sziklák szelíd, megszeppent gyermeke lenne. Fennföldi síkság és Kárpátok találkozása Petőfit juttatja eszembe:

Mit nekem te zordon Kárpátoknak Fenyvesekkel vadregényes tája!

Tán csodállak, ámde nem szeretlek,

S képzetem hegy völgyedet nem járja.

Elsietett ítélet volt, inkább az Alföld szerelme csalta elő a költőből, nem az erdélyi táj, amelyet még nem ismert igazán. Öt esztendő múltán más szemmel látja a Székelyföldet, pedig a csaták veszedelme kevés időt ad neki a gyönyörködésre. Utolsó levelében, amelyet Marosvásárhelyen keltezett, 1849. július 29-én, így írt feleségének Tordára, ahol Szendrey Júlia a helyi református pap, Miklós Miklós házában várta vissza szerelmes férjét:

„Előbbeni levelemben írtam, hogy a Csíkszeredának és Kézdivásárhelynek gyönyörű vidéke van; Sepsiszentgyörgyé talán még szebb, a város is jobban tetszik nekem. Majd körülményesebben megvizsgáljuk, ha együtt utazzuk be Háromszéket, mint a fészket rakni akaró fecskék.”

Ez a „gyönyörű vidék” itt van a lábunk alatt, Sepsiszentgyörgy és Kézdivásárhely között.

Tatárhalom tetejéről az országút pántlikának látszik, amely felfűzi a vidéket, Eresztevény, a dálnoki tető, Csernáton falukat. Azon az úton - már a rómaiak idejében megvolt - kocsikázott végig Petőfi Sándor őrnagy úr, Bem tábornok elé tartva, aki románig