Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 1. szám - Mohai V. Lajos: Széles látómező, megbízható arányérzék (Ecsetvonások Poszler Györgyről)

elvárásnak”, írásainak világa mégis érzelmileg kötött: megtalálható tárgyai között mindaz, ami az ő személyes életén (is)átsöpört, ami világnézetek és világképek horizontján előtte (is) kibontakozott. A Liget című folyóiratban sorozatban közzétett tárca esszéisztikájának van egy tematikus rétege, rejtett vonulata, amelyben az önéletrajz át- meg áthatol a dolgozatok kijelölt keretén - az eképpen testet öltő igény közel sem kicsi: a történelemben élő ember szólongatja magát, hogy az én szemszögének teret adva egyre erősebb intenzitással beszéljen, arról, ami tárgy történeten túl van, ami a megismerés úttalan-útjaival saját maga. Ekkor támad Poszler szövegeinek újabban - jobb szó híján - elegánsan szépirodalmias árnyalata; tény, hogy elszánt szerepképzés villan meg példának okáért a Szárszókról írott alapkérdéseket érintő elemzésben is. A szituáció reprezentatív és közismert: a rendszerváltozás értelmiségi (s eképpen politikai) eredetű szembenállása a historizáló népi-urbánus vita mélyéről lobbant föl - ebben a kényes, veszélyeket is magába ölelő helyzetben zajlott le az 1993 nyarán újra rendezett (

vagy inkább az egykori erejét szimuláló) félévszázados találkozó, mely hatásában mása se lehet az egykorinak. A népi-urbánus ellentét példátlan megosztója a XX. század magyar kultúrájának — ez a tény kölcsönzött különös figyelmet az eseménynek. Poszler fejtegetései, főleg kérlelhetetlenül végiggondolt logikájuk miatt, nem mellőzhetők az értelmiségi palettáról. Már korábban a tágas horizontú Vonzások és taszítások (1994) című kötetből élesen kiütközött a bonyolult kérdéskörnek szentelt dolgozatsor, amely e komplikált téma részeit és részleteit értelmezi - egyfelől történelmi dimenzióban, másfelől a tegnap és a ma egymást keresztező mozgásában, sokszor bizony csak ellenáramában. A vitában Poszler, értelemszerűen, kioltásra ítélt jelenséget lát, de természetszerűleg nem máshbgy, mint az érvek tényleges szembesülése, a politikailag és szellemileg rárakódott salak letisztítása után. A szerző ismeri és ezért ismertetni is képes, hogy egykoron miféle ambíciók táplálták két oldalról (sőt a háború után a harmadik, a marxisták felől is), a mindent fölemésztő tűz lángját, s tudja, hogy kevéssé a tolerancia, az emelkedettség és a nagyság, inkább a kicsiség vetette oda félig értett és távolról sem végiggondolt szólamát a másik félnek - az értekező bizonyos személyes (ha tetszik: önreflexív) rezignációja tehát egyáltalán nem váratlan fejlemény, sem az, hogy a molyrágta történet miért törhetett meghökkentő erővel és elánnal felszínre, félévszázados kibeszéletlenségét, tetszhalott állapotát követően. Épp kibeszéletlensége, tetszhalott állapota okán: nem esetleges és véletlenszerű tehát a népi-urbánus ellentét mitikus köntösét ma már hol ráncban, hol rongyban látni - ez bár evidencia, szomorú tanulság, hogy a párbajhősöknek ehhez nem volt, nincs érzékük.

Balassa Péter jellemző módon az „elfeledettséget” emelte ki Poszler újkeletű alkotói módszerének egyik vezérszavaként (Rejtett dimenziók. Liget. 1994. június. 88- 91.). Ahogy az esszéíró új megvilágításba helyezi „(...) Márton Áron elfeledett kereszténységét, Jászi elfeledett (polgári) baloldaliságát, Babits elfeledett etoszát, Illyés igazát, a Szép Szó és a Válasz még autentikus világát” egyúttal a háttérből előlépteti szereplőit, írja; ezzel mindegyikük tevékenysége abban a különös helytállásban fedeződik fel, mely létüknek rangját, súlyát s az utókor előtt izgalmát adja.

Poszler a maga egyéniségének mind több színben megmutatkozó, viliódzó színpadán körültekintésével tüntet hányaveti ezredvégünkkel szemben. Igen, tüntet, bármily szelíd alkat is. Okfejtéseinek széles felületein egymásba játszik a dolgok színe és visszája - előadásmódja, mondathasználata így hozza létre az állítások és tagadások hosszú sorozatát, mely karakterizálja írásmódját.

Mondandója olykor a század legjobb memoárírójaihoz illeszkedik, föllobantva az olvasó fantáziáját.

Nem bánjuk: „Elfeledett” pátosza van írásának, Poszler „tanulmányi műfajának”, az esszének.

71