Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 9. szám - Bogdán László: A tiszteletes úr reggelije; Szentgyörgyi Demokritus: A legszebb éveink, Agitáció a vonaton, Hol volt a győzedelmes ifjú Fortinbras? avagy a hortyogó halál, Törött kriglik, ...és más nemzeti katasztrófák!, Az utolsó előtti székely szék, Szeptember, Szent Mihály hava, Akit nem került a szerencse, A tükör cserepei, Hova dugják a hálás betegek a virágot?
ben beesteledett — egy részeg ember a holdvilágot mártogatja fekete kenyérrel, de aztán végképpen elsötétedett előttem az a szép »régi világ«. Szentgyörgyi Demokritus: A legszebb éveink „Ez a sok dib-dáb dolgoknak tó'vel-heggyel s éllel- fokkal, ággal-boggal összehánt szemétdombja is ana való, hogy bölcsebb légy! Légy is barátom, Olvasó!” (Hermányi Dienes József) Az ötvenes évek elején generalisszimus akartunk lenni - á la Sztálin, a népek nagy tanítója -, főként azért, mert vacogtató idők; jártak akkoriban s megfigyeltük a képeken, hogy a tengerészek nagy barátjának milyen melegje lehet vastag posztóköpenyében. Ilyent szerettünk volna mink is magunknak. Ilyen posztó, beszélt le nagyanyánk, nincs es. Se pénz, fijam, se posztó... Tel- tek-múltak az évek, nyolc éves korunkban, ötvenhatban úgy tűnt, kitavaszodik, de azután majd megvett megint az isten hidege, mégsem jött el a tavasz; ezért is van, hogy mifelénk az államosítástól 1989. december 25-ig tartottak az ötvenes évek! Akkor ismét úgy tűnt, egy géppisztolysorozat pontot tesz a végükre, de kiderült, ezek ismételten csak kettőspontok voltak, folytatásuk következett. Ahogy lehet!... Nagyanyánk lebeszélt a posztókabátról, így azután következő elképzelésünk szerint forradalmárok lettünk volna Kubában, világjáró matróz az Óperenciás tengeren, űrhajós, kifürkészni csillagok titkait, végül csak író. így lettünk amatőr, de szabad álmodozók. S, hogy miért a királyi többes? Eláruljuk. Történt egyszer, hogy egy kucifántos észjárású, kék szemű ezredes, épp az állam biztonságát védvén tőlünk, megkérdezte, hogy mit mind beszélek mellé, amikor itt, ragadta fel egy írásunkat s fenyegetően lebbentek meg a kéziratlapok a világhuzatban, az áll, hogy néztük a Holdat és hazudtunk. Kik azok, akik ott mind? — kérdezte vészt jósló hangon. Azt akarja, hogy kiverjük magából1?! Kik azok, akikről ír, a többiek?! Hát ez az, ilyenek voltak a mi legszebb éveink! De legalább azokká váltunk, akikké lenni akartunk! így azután hazudhattunk kedvünkre, s ha rajtafogtak, védekezhettünk: de hát ez „csak” mese. „Csak regény!...” Csak képzelet, mi? — kérdezte egyszer Moszkvában alteregónk és gúnyosan vigyorogva tűnt el a Kreml aranykupolás templomaiban, hogy regényünkben tűnjön fel újra, dacosan, vonzón, felejthetetlenül. Akkor eltűnt, akár a füst. De a kételyek testet öltöttek már, jöttek sötét éjszaka és fényes nappal. Nyári délutánon és téli reggeleken. Őszi mezőn és májusi majálison. Kérdőjel borult fölénk, füstből, ködből és lidércból való kelet-közép-európai kérdőjel. Mi tehettünk volna, sunyin vigyorogva vettük elő zsebünkből a kötelet, mivelhogy magyarok lettünk volna - magyar anyanyelvű románok - s egy jeles román szenátor szerint (aki azóta immáron liberális lett) minden magyar kötelet hordoz és rejteget a zsebében, hogy avval alkalomadtán megfojtogassa többségi honfitársait. 18
