Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 8. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - XI-XII. rész)
— A falu legsötétebb gazemberének vagyok a felesége. Szűzmáriám, mégis mennyire örülök ennek^ Másnap éjjel ment el Okérre, és én négy napig vártam haza a feleségemet. Az első nap elővettem a kaszát, és azzal bíbelődtem egészen estig. Pengéjén rozsdafoltok ütköztek ki és nyakban meglazult a nyélen, négy évig nem használtam, azt hittem, ezer évig nem fogok még kaszálni, megkapom a búzámat izzadság nélkül is, kedvetlenül vakargattam le a rozsdát, faragtam két kis faéket, rászorítottam a lötyögő vasat a nyelére. Második napon eljött hozzám Rusznyák Maris, véletlenül tért be, egyik beteg rokonát ment meglátogatni Tukban, benyitott az udvarunkba, én meg leültettem a gangon. Nagyon megöregedett az utóbbi néhány hónapban, ruhája gyűrött és elhanyagolt volt. A tanyáról kirugdalták, Patarics Mikánál lakott a Beglukban, otthon ültek és egymást nézték, a kocsmákból már kikoptak és kiöregedtek, Rusznyák Maris mérhetetlenül unta az életet, pedig négy évig nagyon eleven, dolgos és jó asszony volt. Pálinkával kínáltam, megivott két pohárral, de ettől sem lett vidámabb és fiatalabb, viszont pontosan elmagyarázta, hogy hol van Török Adám egykori búvóhelye, azután elment beteg rokonához. Harmadik napon Tarnóczki Balázs meghozta Bánátból a dohányt, sóval fizettem értem. A veremben a szalmakazal alatt már kevés só maradt, ezenkívül még egy oldal avas szalonna, valamennyi zsír és fél zsák liszt, a szalmakazal is erősen megfogyatkozott a télen. Tarnóczki Balács rossz színű, majdnem szurokfekete dohányt hozott, olyan erős volt, mint a tömény méreg, ennek is örültem, hosszasan elbeszélgettünk, elmondta, hogy Bánátba a kiürített német falvakba érkeznek már a hegyekből az új telepesek, a németek meg ritkulnak a táborokban, viszont arrafelé a magyarokat nem ritkították meg annyira, mint nálunk. Negyedik napon délután átmentem Szenei Bálint kocsmájába, ahol lógó fejű emberek hallgatták Rimec Sándor elbeszélését a Petőfi-brigádról. Rimec Sándor keszeg, horpadt mellű fiatalember volt, a frontról tüdőlövéssel vitték kórházba, ott befoltozták valamennyire, és élve jött haza, de a kocsmában is sokat köhögött beszéd közben, és arról mesélt igen csalódottan, hogy az első ütközetben szinte fegyvertelenül rohamoztak, minden nyolcadik embernek volt csak puskája, a többieknek az ellenségtől kellett fegyvert szerezni, neki ez sohasem sikerült, mert alig tíz lépést szaladt előre, és a németek máris kilőtték. Jobban szerettem volna, ha büszkélkedik és henceg hőstetteivel, erre lett volna szükségünk, de hát nagyon csalódott volt. Este én is csalódottan mentem haza, nem volt kedvem nótázni, mint máskor. A konyhánkban világosságot láttam. Úgy nyitottam ki az ajtót, hogy majdnem leszakadt a félfáról. A konyhában Rézi állt, a falon függő kis tükörben nézte magát és mosolygott. Az arca úgy ragyogott, mintha angyalhajjal fényesítették volna ki. — Sikerült?! Nem tudta abbahagyni a mosolygást. — Minden úgy történt, ahogyan elterveztem a nagy picsogás alatt — mondta. — Baj nélkül kimentünk a táborból, tehervonaton jutottunk el Szabadkáig, ahonnan elgyalogoltunk Horgosra és megtaláltuk azt a Marica grófnőt. Roppant ügyes asszony és ért az aranyhoz meg az ékszerekhez. A pecsétgyűrűről megállapította, hogy kiváló ötvösi munka. — A világ legjobb aranyművese készítette. 51
