Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 8. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - XI-XII. rész)

katonák aludtak, csöndben kinyitotta az ajtót, az alváshoz készüló'dó' katonák az ajtó mellé szokták támasztani a puskájukat, Püspöki Sándor felnya- lábolta a puskákat, átadta nekem, és akkor odadörmögött az alvó katonáknak: „Ébresztő'! Éljen Sztálin elvtárs!” Sokszor egy szál gatyában tereltük át az oroszokat a mi vonalaink mögé. Persze legtöbben felöltözve aludtak... Szóval áttereltük őket mihozzánk, ahol a tisztjeink sorra kifaggattak mindenkit.

— Ahogy elnézem, nem sok haszon származott belőle.

— Rajtunk nem múlott. Mi hoztuk a nyelveket. Érdekes, ott nem féltem. A lövészárokból sem hátráltunk. Éjszaka foglyokat hoztunk, nappal meg lövöldöztünk. Püspöki szakaszvezető a fegyverek beállításához is értett. Keresztbe lövöldöztünk. Előttünk ember élve nem maradhatott. Én nem futottam egy centit sem hátra, higgye el. Pontosan lőttem, ahogyan maga okított. Hullahegyeket csináltunk előttünk. És akkor kezdtem kicsit rettegni. Rájöttem, hogy az oroszok rengetegen vannak, mi meg kevesen. Maga is ilyesmit mesélt az első háborúból. De továbbra is raboltam a nyelveket, és lőttem a lövészárokból. Még most sem tudom, hogy hogyan kerültek meg bennünket, hátulról ütöttek le puskatussal, engem is, meg Tölgyesi Miskát is.

— Egyszer nekem is a hátamba kerültek. Akkor lőtték szét a könyökömet, és fogolytáborba cipeltek.

— Minket ott hagytak aléltan a lövészárokban. Amikor magunkhoz tértünk, Tölgyesi Miskával elhatároztuk, hogy nem térünk vissza a honvédséghez, a magyar hadsereg már sebesen menekült, minek tértünk volna vissza egy menekülő hadseregbe, inkább katonaszökevények leszünk és másfelé indulunk. Későn indultunk el. Megérkezett az oroszok második hulláma, és ezek megállítottak bennünket, csak arra mehettünk, amerre ők akarták. Folyton azt mondogatták, hogy felszabadítottak bennünket a fasizmus alól, megszabadítottak tévelygéseinktől, és csak a legközelebbi faluig kell gyalogolni, onnan már mehetünk haza a nagy szabadságba. Aztán sorjáztak a falvak és mi egyre távolabb kerültünk az ismerős vidékektől. Tölgyesi Miskával eldöntöttük, hogy megszökünk. Hívtuk Mádi Jóskát is, a keresztkomámat, de ő nem akarta kockáztatni az életét, minket is megpróbált lebeszélni a szökésről, hiszen az orosz katonák agyonlőhettek volna bennünket, egyébként is megígérték, hogy békében elengednek mindenkit.

— Mádi Jóska elég nagy késéssel fog hazaérni.

— így aztán csak ketten szöktünk meg. Méghozzá fényes nappal. Adigra már sok magyar foglyot begyűjtötték, nemcsak katonákat, civileket is, az őrök kicsit kevesen lettek ennyi emberre, de biztosak voltak magukban. Golyószórókkal terelgettek bennünket, mint a juhászok kampósbottal a birkanyájat, időnként megpihentünk, aztán menni kellett tovább. Az egyik pihenőkor szöktünk meg. Nagy füves mezőn pihentünk, mindenfelé fáradt emberek ültek, vagy hevertek, a sok gyaloglástól kivérzett, feltört lábaikat kötöz- gették, és jócskán szétszóródtunk. Tölgyesi Miskával mindent pontosan kiterveztünk. Tébláboltunk a fájós lábak között, lassanként a nyáj szélére keveredtünk, ő az egyik oldalon, én a másikon. Nem siettünk, az őrök ezért nem figyeltek fel ránk időben. Szépen elsétátunk a fekvő emberek közül két ellenkező irányba. Az oroszok persze végül is észrevették, hogy egyre

36