Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 7. szám - Szekér Endre: A modern magyar esszé néhány sajátossága

béri történelem legmélyebb értelme; az állandó vágy, harc és törekvés a despo- tizmussal szemben, ez a makacs menetelés a történelemben a szabadság felé«...” Mintha ott ülnénk Márai szobájában, aki megkér arra, hogy keressük meg Montesquieu kötetét a polcon, majd azért, hogy együtt olvassuk el, együtt gondolkodjunk róla. Ez is az esszé egyik varázsa. S így folytatja Márai: „Ennyi a szabadság: permanens szándék, szabadnak lenni. Igaz ez? Csakugyan kell a szabadság az embereknek?” Az emigráns idős Márai tűnődése, keserű tapasztalatai ellenére „csak” költői kérdéseknek tekintjük az előbbieket, melyre igen a válasz.

Az irodalomtörténészek is gyakran félreteszik tudós talárjukat, könnyedebben akarnak szólni olvasóikhoz: esszét írnak. Sőtér István Játék és valóság című kötetében a kedves párizsi Ecole Superieuret és a budapesti Eötvös Kollégiumot idézi fel megállva a „Nagyboldogasszony út alacsonylombú vadgesztenyefái alatt”. Máskor meg Kolozsvári Grandpierre Emillel beszélgetve vall a realizmus és a szürrealizmus, a hétköznapok és a csodák változásáról. Később meg vall Krúdy álomvilágáról, Bronté regényéről, Sartre-ról és a francia egzisztencializmusról stb. Hiszen „Mégis, Sartre tanában van valami hősi vonás: mintha az európai lélek egyik végső erőfeszítése lenne, megmenteni az embert, s a tőle oly tragikusan elválaszthatatlan szabadságot”. Vagy Nagy Miklós irodalomtörténész sem csak az egyetemi katedrán szólal meg, komolyan, hivatalosan, hanem dialógust ír Jókairól. Wagner és Faust párbeszédét olvashatjuk a Virrasztók című kötetében: „Mi tagadás, Jókai nem mondott ki nagy igazságokat; üres illúziókat, korszerűtlen emberi magatartásformákat sem igen leplezett le, azonban ez nem minden kiváló írónak adatott meg,” szól Faust. Vagy: Gyergyai Albert professzor sem „csak” a klasszikusokat és kortársakat mutatta be köteteiben - a Nyugat árnyékában, hanem 50 francia regényről „mesél” a Mit olvassunk című munkájában. Úgy „mesél” - ezt a szót ő használja! -, mintha ott ülnénk a padban, vagy kényelmesen elterpeszkednénk a fotelben. („Tudni, okulni, élvezni, tájékozódni szeretnénk...”) Vagy: a kutatóintézetben ülő és cédulázgató tudós is szokatlan kalandra hívja olvasóit: Kovalovszky Miklós Ady Életem nyitott könyvét „lapozza fel”, állítja össze kötetté. Vagy: Pomogáts Béla sem „csak” az irodalomtörténész tudósi munkáit teszi le az asztalra (A tárgyias költészettől a mitologizmusig, Déry Tibor, Jékely Zoltán stb.), hanem a nyugati magyar irodalomról is sokszor első személyben szólal meg: „A hetvenes évek elején kezdtem foglalkozni az emigráns írók műveivel. 1972-ben a kecskeméti Forrásban tanulmányt írtam Határ Győző költészetéről (ez volt az első olyan közlemény, amely magyaroszági folyóiratban megjelent Határ Győzőről 1948 után). Kisebb vihar támadt belőle, a Népszabadság megtámadott...” Vall Márairól, Határ Győzőről, Tűz Tamásról, Domahidy Andrásról, Borbándi Gyuláról stb. S a magyar-magyar párbeszéd követelményeiről. Vagy: Balassa Péter az Észjárások és formák című kötetének előszavában azonnal megjegyzi, hogy az egyetemi előadások, több éve tartó kollégiumok tapasztalatait is felhasználta írásaiban. Szokatlan kedvességgel mond köszönetét tanítványainak, s úgy érzi, hogy az egyetemi hallgatók hozzájárultak a „hangnem”, a „stílus” megváltozásához. Monologikusabb szemlélete oldódott, jobban érződik a másik fél, a hallgatóság. („Kosztolányi napsütése. Az utóbbi mester verőfénye a magyar irodalom táj- és természettörténetében közvetlen előzménye mindannak, ami Ottlik Géza világában: a hó.”)

A műelemzés, a kortörténet, az irodalomtörténet kutatói gyakran vallanak. Poszler György a Vonzások és taszítások című kötetében előszavakat, vallomásokat, tételeket, vonzásokat, taszításokat fogalmaz meg. A Gigászi börtön vagy erőszakos iskola című tanulmánya kettős mottóval indul (Sztálin és Paszternák),

60