Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 6. szám - Tóth István: A szlovák fenomén (A szlovákkérdés a XX. században)
érvényesülnie. Prága azonban valóságosan nem kívánt élni ezzel a lehetőséggel: a Szlovákiának és Kárpátaljának (akkori nevén: Podkarpatská Rus) adott részlegesen önálló intézményrendszerrel végzetesen elkésett, az említett autonómiák már csupán az első köztársaság széthullásának politikai díszletei lehettek. A szlovák-magyar viszony jobb megismerését teszi lehetővé Daniel Rapantnak a trianoni békeszerződés tizedik évfordulója alkalmából írott tanulmánya (Magyarosítás, Trianon, revízió és demokrácia). Figyelemreméltó, ám a korszakolás vonatkozásában vitatható az a megállapítása, mely szerint az erőszakos és természetellenes magyarosítás még 1790-ben kezdődött, s ennek Trianon csupán logikus betetőzése. A magyar nemzetiségpolitika szűk- keblűséget Rapant szerint még az 1868-as nemzetiségi törvény sem tudta ellensúlyozni, hiszen az nem kívánta elismerni a nem magyarul beszélő állampolgárok kollektív jogait. A törvény nem a magyar belső fejlődés eredményeként, csupán a kényszerítő külső körülmények hatására jött létre, s amint megszűntek ezek a pressziók, a nagyvonalúnak hirdetett jogi elvek is a lomtárba kerültek. Megállapítása szerint a magyarok általában hajlamosak arra, hogy ilyen jellegű törvényeket kizárólag a külső késztetéseknek engedve hozzanak. Trianon után tíz évvel, amikor a magyar kormány hivatalos álláspontja a területi revízió volt ez az érvelés talán még meg is állta a helyét. Ez az érvrendszer azonban napjaink szlovák politizálásában is jelen van, ma azonban nyugodt szívvel utasítható a rosszízű gyanúsítgatások tartományába. A magyar társadalom ugyanis két elveszített háború és ismételt területi veszteségek után már túl van a mítoszokra építkező nemzeti romantikának azon a fokán, amelyből politikai számításból az erőteljesen manipulált szlovák közgondolkodás ma még képtelen kievic- kélni. Egyetérthetünk Daniel Rapantnak azzal a vélekedésével, hogy a húszas években Ottlik László jogakadémiai tanár által készített tervezet, amely a történelmi Magyarország területeinek újraegyesítését az egyenjogú népek közjogi egyesüléseként képzelte el, eleve rossz koncepcióból indult ki. A nemzeti, politikai és kulturális kibontakozás magasabb fokozatait megtapasztalt román, szerb, szlovák politikai és szellemi elit számára az egy évtizedes különállás is elegendő volt arra, hogy elutasítson bármilyen magyar állami keretet. A magyaroktól Rapant a demokrácia jegyében fogant erkölcsi újjászületést, a nemzetek önrendelkezési jogának feltétel nélküli és őszinte elismerését, az ezzel ellentétes hátsó szándékok teljes kizárását várja el. Ilyen feltételek mellett, bár nem híve a „határkövek tologatásának”, akár a jelenlegi határok megváltoztatását sem tartaná elképzelhetetlennek. Évtizedek múltán kommentárként hozzátehetjük: a vázolt erkölcsi emelkedettségre változatlanul és kölcsönösen szükség van. Erősítésre ma talán a szlovák térfélen lenne szükség. Önironikus felfogása miatt igen tanulságos Alexander Matuskának a szlovák nemzeti jellegről 1946-47-ben írott tanulmánya. Nagyvonalúságukban az említettek elutasítják az apró-cseprő munkát, grandiózus feladatokra vágynak, amelyeket aztán rendre elfuserálnak. Istentől való tehetség dolgában a szlovák senkitől sem alábbvaló, ám a teljes kibontakozásban valami mindig meggátolja. A szerző profán ítélete szerint: saját lustasága. A világhoz való viszonyában „nemzetébresztő” apostolai a bezárkózást, az új eszmék kategorikus elutasítását, s az elmaradottságot magasztalják. Az élet, a külvilág tényeire tekintet nélkül „sajátosan szlovákosan” kívánják berendezni. Egykori ifjú rajongói, akik a korai időkben a hazáért és a nemzetért lelkesedtek, s a köz szolgálatának szentelték életüket, a jelenben is fellelhetőek. Igaz, életkoruk kissé kitolódott, s rajongásuk immár negyvenévesen a hetedikes gimnazistáéhoz fogható. Sekélyes hazafiassága a legkevesebb gátlástalansággal akkor nyilvánul meg, ha a cigánnyal mulat, ilyenkor, mint unikális értéket, büszkén hangoztatja szlovákságát. S nem máshol, mint a helyeslő és azonosan érző szlovákok körében. A szerző tovább is sorolja a nemzeti jelleg e lesújtó példáit, de idézésében itt megállunk. A szlovák gyarlóságok eme viszonylag hosszasabb tálalását is azért vállaltuk, 86
