Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Pozsvai Györgyi: Gondolatok Bodor Ádám novellisztikájáról

való fordulás gesztusával, hangjában a szellemi játékossághoz elengedhetetlen frissességgel, a merev közmegállapodásokra is rácáfol.

így, ahogy a róka-illetó't ,,[n]em volt könnyű dolog megfogni”, vélhetőleg az értelmezőnek is kisiklik keze közül a ravasz szöveg-farok: „Bárki megtekintheti, ott van benn az állatkertben, ketrecére ez van kiírva: 'Róka'”.

Az individuum mibenléte természeténél fogva nem lehet körülhatárolt fogalom, címkézett, azaz felirattal ellátott dolog, nem merevíthető egyetlen szóvá (verbummá). Nem azonosítható definitive, miképp nem állapítható meg róla egyetlen és végső igazság sem. Ezért a meghatározás-kísérlet szükségképp paradox.

Az individuum körülhatárolhatatlanságának felismerésével egyidejűleg jut kifejezésre a filozófiai-ismeretelméleti kétely, az objektív igazságkritérium vitathatósága, megkérdőjelezhetősége és végső tagadása. Mivel nincs egyetlen ismereti instancia (omnipotens narrátor), annak eldöntéséhez, hogy tények-e a tények, hogy mi áll, s mi nem.

S talán egy nyíl alakú zöld tábla - fogalmi (diszkurzív) magyarázatával: „Az állatkert felé” — együttvéve, téves irányba mutat. Noha az EU jelzésű kocsiból kiszálló három személyt elkalauzolja az általuk keresett helyre:

„Magasan, hegyesen végződő vasrudakból szerkesztett kerítés mögött keleti stílusban épített, csempézett falú épület állott, egy^ ötven magas, egy ötven széles bejáratokkal. Kívül a felirat: Leo, leo. Oroszlán.” (Allatkert)

De ott a dingókutyák, a tengerimalacok, fülesbaglyok, mosómedvék és rétisasok ketrecei előtt az emberi szó arra enged következtetni, hogy Kovács Wilit és Kovács Vladimírt nem családi vagy névrokoni szálak fűzik össze, hanem az utálat rácsozata zárja külön világba. Mintha képtelenek volnának a másik nyelvén megszólalni vagy nem is értik egymás szavait, akárcsak Kovács Wili német ajkú felesége kedélyes odamondogatásaikat, nyílt durvaságaikat.

Egy „neves vajkészítő” sem több mint két magányos betű: U. G. „A kapugerendára kifaragott: U teljesen kettévált, az így keletkezett egymásnak fordult két J között oly mély volt a repedés, hogy elfért volna benne ez, az a kapu előtti üldögélésre. De nem volt benne se gyufa, se pipa, sem botfaragó bicska, csak egy golyóbis bogáncs.” (Amikor U. G. az ágyat nyomja)

Az illető homályos szobájában fekve, madárszerűen kétfelé figyel, „várakozik, várakozik egy juhászkutyára, név szerint Fehér Veronkára. Kiskorában biztos még hófehér, akkor biztos volt benne valami veronkás”. S ilyen hű jószágnak a házban nem más, csak az a dolga, hogy őrizze a magányos szürke falakat, a szagosodó vajat, a legyeket, amint „berepültek az ablakon különféle falevelek, száraz fűszálak és pöszlékek társaságában, meg a verebeket, amint a küszöbön vadásztak kövér pókokra.”

Néhány figura viszont madárnevet vesz fel, így a Régi vendég Harkálya, akiről csak az tudható, hogy „nincs itthon”. Az utána érdeklődő illető megjegyzésére, a „Majd megjön”-re, is annyit tud mondani a fészkébe máris beköltöző Bocs Vera és Serfőző közül az utóbbi: Aligha (...). Mint említettem, Harkály távol van.”

A levegőben az elhessegethetetlen, értelmünket folyvást kopogtató kérdés, mi késztette vagy ki kényszerítette, otthona elhagyására Harkályt.

Nem indokolatlanul vesz fel madárnevet a Dr. Sólyom utolsó kívánsága c. kispróza címszereplője sem. Hiszen a röptéri várakozóban éles szeme egy csodálatos sapkára tapad, melyet „nem is valami divatos színekből: mintha sivatagi homokból és a ráboruló lila égből horgolták volna”. Természetesen az ezt

70