Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Pozsvai Györgyi: Gondolatok Bodor Ádám novellisztikájáról

Ugyanakkor a név katalizátori szereppel is rendelkezik. Egyfelől a szokványos, köznapi Bajkó, Sorbán vagy Timis Valér név létet kölcsönöz a csodának, és ezzel előmozdítja, felgyorsítja a valószerűtlen helyzet elfogadását az olvasó részéről. Másfelől az idegen és különös csengésű, Metaksze, Rezo Kahaderi illetve az örmény-magyar Zoltán Mazakján név, akárcsak egyéb ismeretlen etimonnal rendelkező antroponímák, valamint toponímák a fülnek sugallják azt, amit a metaforizált leírások más érzékszerveknek: a történet megfejthetetlen rejtélyességét. A név esetében eredete, a kimetszett szituáció vonatkozásában pedig annak indoka már-már kideríthetetlen.

A névnek, a csodának és az ismeretlennek a primitív és a gyermeki mentalitásra jellemző felfogásával összhangban az etimon, illetve a jelentés „ott van benne” valamely tulajdonnévben. ,,[A] név a dolog lényegének részét. képezi”1, tehát nem tárgyra ragasztott címke, hanem annak láthatatlan jellemzője. Példaként a Mtkvari földrajzi névbe ösztönösen értelmet hallunk bele, a mássalhangzó-torlódása komorság asszociációját kelti; a Kadzsarán ismeretlen erő képzetét idézi, s így félelmet sugalló elem a szövegben; a lírai árnyaltságú Bordongó tulajdonnév esetében pedig fülünk spontán hangkivetéssel a borongó köznevet hallatja velünk. Történik mindez, mármint az olvasó részéről a spontán szó-, pontosabban névfejtés, az események követése során: tehát lankadatlan odafigyelés, résen lét és kitartó utánjárás ez egy folyó, egy helység, utóbb egy tavacska nevének magyarázatáért a szövegkontextus viszonylatában - a hangzás nyomvonalán haladva vagy egy-egy „onomasztikai építőkocká”-val (valamely örményes csengésű névvégződéssel) el-eljátszadozva.

Bizonyos tulajdonnevek már-már átvilágítják önmagukat (pl. Hosszúmező, Oregláb, Dragomanfalva), nagyobb hányaduk azonban, miképp az örmény vagy grúz eredetűek, ellenállnak a szótári fordításnak, a megfejtésnek, az olvasó mégis meg akarja fejteni, ezért olykor ferdít, önkéntelenül félrehall. Hasztalan makacsság volna? Erőfeszítése hasonlatos A kéményseprő felesége c. karcolatban tollhegyre tűzött kéményseprőéhez, akit egy régi és távoli országot ábrázoló, megfakult térkép nyugatlanít. Estéről estére „elővette, kiteregette az asztalra, betűzgette a különös hangzású, ismeretlen helységneveket — Pekalongan, Purwakarta, Pamanukan, Pameungpeuk -, ujjával végigkövette a folyók vastag, kacskaringós vonalát, egészen a hullámosra rajzolt tengerig, s bámulta azokat az elképzelhetetlen állatokat, amelyeket a térkép készítője odafestett a helyekre, ahol bizonyára szabadon élnek. Már kívülről ismert minden helységnevet, s emésztette magát, hogy nem tudja, hol vannak. Jártasabb embereknek megmutatta már, de senki nem tudta megmondani neki, mit ábrázol a térkép, egyszerűen fogalmuk sem volt róla. Benne pedig már kitörölhetetlenül élt a titokzatos városok neve. Például: Pameungpeuk.”

A téridőben hagyott állati nyomokat az anyagban megörökítik, a metafizikai fogalmat (az örök ismeretlen erőt) formába öntik (A Zangezur hegység). A nesztelen félelem (az elbeszélői eufemizmussal kifejezve „egy cica”) és a fenyegető árnyak ott lopakodnak a Vorotán völgyében. Lépteik nyomát őrzik a lila ég alatt barnuló „oroszlánszínű lejtők”, a pusztaság néma „őrszem-kövei”, akárcsak az itt született két kutya (mint gazdájukhoz hű alvilági állatok), a medveszínű Szűrén és a farkasnak tűnő Hagop. Rettentő szándékokat rejteget Zoltán Mazakján fölfelé, a Zangezur ormára, a hegy „fehérre fagyott homlokára”Mean Piaget: A gyermekek világábrázolása. Helikon 1992/3-4. 484.

65