Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 6. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - VIII. rész)

cében, legalább öt kilós cipót, és egy egész tepsi kásás hurkát is megsütött ebédre. Lassan, vagy másfél óráig ettünk, eközben alig váltottunk néhány szót. Akkoriban nagyon sokat ettünk. Ebéd után megvizsgáltam a forgópisz­tolyomat, vastagon bekentem disznózsírral és belecsavartam egy piszkos­szürke, kifakult kapcába. Legalább tíz ilyen rongydarab volt a szekrényünk alján, némelyiket még az első háborúból hoztam haza, a többit Rézi spórolta ki, amikor vászoningeket szabott az újfalusi, tuki, és begluki férfiaknak. Té­len a szalmával bélelt facipőkhöz ezekbe bugyoláltam a lábamat. Egy másik kapcába belecsomagoltam a golyókat. Összesen huszonhat golyót. A forgó­pisztolyt és a töltényeket elrejtettem a góréban a tetó'cserepek alá. Aztán szóltam Rézinek, hogy a ruhásszekrényben nézze át az ingeimet, és egy hó­fehér inget készítsen legfelülre, szépen kivasalva, és az ünnepló' öltönyömet is vasalja át. Arra az esetre, ha visszajönnék. És figyelmeztettem, hogy ne üljön az ablakok közelébe. A tél még elég messze volt, de én téli télikabátban indultam el a lá­nyomhoz és az unokámhoz. A folyó mellett egészen a Szívig kellett gyalogol­nom, mert ott volt az első' keskeny fahíd,amelyen átmehettem a túlsó partra. A hídon elálldogáltam egy ideig. A vízimalom mellett a szív alakú kis zsilipen haragosan zúdult át a víz, a malomban nem volt mozgás, nem volt élet, a lapátok nem forogtak, a malomkövek nem őrölték a búzát, csak a folyó moz­gott, és csak az alig egy méteres vízesés csobogása hallatszott a lebénult tá­jon a házak és a temetők között. Valamikor kamaszkorunkban a Szívnél sok halat fogtunk Török Ádámmal, és itt ismerkedtem meg Rézivei, amikor az apja a vízimalomban molnárkodott és gazdagodni kezdett, és Stefi is innen indult első sikeres üzletei útjaira, gazdagon akarta megnyerni a háborút, a vagyonszerzés ugyan sikerült neki, de a háborút elvesztette. Szegény Stefan Krebs talán jól járt azzal, hogy még időben meghalt, nem érte meg ezt a na­pot. A csöndes temetőkön, a magyar, a zsidó és a német temetőkön keresztül ballagtam le Rajcsúrba, ott is temetői csend volt. A nagy füves réten futóár­kok és lövészárkok kanyarogtak, a honvédek és a németek mélyre leástak a földbe, aztán hagyták az egészet, átmasíroztak a Kuszli-hídon, és a folyón túl foglalták el állásaikat, valahol a feketicsi út és a nemzetközi út kereszteződé­sénél. Úgy látszik, kapkodva, zavarodottan vonultak vissza. Szemrevételez­tem az üres árkokat, aztán bementem a lányomék házába, ráparancsoltam Terusra, hogy melegen öltözzön föl, a gyerekre is adjon téli gúnyát és hozzon takarókat is, mert hideg, nyirkos éjszaka vár ránt odakint a lövészárkokban. A lányom riadtan kapkodott, de nem kérdezett semmit, csinálta, amit mond­tam. Felöltözött, a kisgyereket is felöltöztette, felkapott néhány pokrócot és jött utánam a lövészárokba. A Rajcsúrt és a füves rét körül épült házakat három oldalról temetők övezték, a házak most olyanok voltak, mint valami vertfalú kripták, ahol csak halottak nyugszanak és porladnak a megvakult ablakok mögött. A há­zakban azonban mégis volt élet, nagyon sok ijedt szem figyelte mozgásunkat. Előbb csak az öregemberek jöttek ki, elmagyaráztam nekik, hogy a lövész­árokban biztonságosabban meglapulhatunk a ránk váró éjszakán, mint az omlékony kriptákban. Az öregemberek ezt továbbmondták, és a házakból kitódultak az asszonyok és a gyerekek is, beugráltak a frissen kiásott árkok­49

Next

/
Thumbnails
Contents