Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Balla D. Károly: Előítéletek és beilleszkedési zavarok (Kárpátalja magyar irodalmáról)
ráfia, daloskönyv és meseköltés, szakácskönyv és verses bibliamagyarázat, továbbá tücsök és bogár. Nehéz eldönteni: valóban mindennek meg kellett-e jelennie ahhoz, hogy a sok konkoly közül a kevés mag is felszínre rázódjon, s szabad-e - akárcsak időlegesen is — kizárólag az utókorra bízni a szelektálást. A másodikként említhető veszély: a szinte korlátlanul kínálkozó lehetőségek eltorzítják mind a kiadói emberek, mind a szerzők gondolkozását, de még azon kívülállókét is, akik sokkal jobban szeretnének belül állni. A kiadó kezdi nem azt mérlegelni, minek a megjelentetése lenne a legfontosabb, melyik kézirat a legérdemesebb a publikálásra, hanem: melyikkel lehetne a legkönnyebben pályázatot nyerni, melyikre lehet sok pénzt kérni és kapni - aztán a legkevesebb munkával és legolcsóbban kiadni. A szerzó' nem remekművek megírására törekszik, nem csiszolgatja műveit, hanem összekapar egy kötetre való anyagot. A kívülálló meg úgy kezdi vélni: az nem járja, hogy ő ebből a buliból csak azért maradjon ki, mert se nem író, se nem kiadó — jól megbírálja hát az egész rendszert, aztán kitalál kuratóriumot, bizottságot, apparátust, s miután alaposan beletenyerelt az addig büdösnek érzett ügybe, már kezdi szeretni a szagát. És mit tesz ezenközben az olvasó? Erősen mérlegeli, hogy a félelmetesen bővülő kárpátaljai magyar könyvkínálatból (és az ettől függetlenül, de nagyjából ezzel azonos mértékben csappanó pénzéből) évente melyik egyetlen kötetért adjon egy fél vagy egy egész kenyér árának megfelelő összeget, s érdemes-e egyáltalán beszereznie, ha amúgy sem lesz alkalma soha belenézni: a maga és családja fennmaradásáért folytatott napi élet-halál harc után a valószínűleg fűtetlen lakásban már a Dallasba is belealudna, ha az energiakorlátozás nem gondoskodna ehelyett egy hangulatos áramszünetről. 2. Ha már irodalmunk nem képes önálló egészként funkcionálni, és ezzel egyfajta szellemi önellátást biztosítani, természetesnek tűnik az alkotók és csoportjaik azon törekvése, hogy tevékenységüket egy nagyobb egész, az egyetemes magyar irodalmi élet vérkeringésében képzeljék el. Jónéhány éve már nem a szovjet népek családjában és szocialista kultúrájában kötelező magunkat elhelyezni, az új ukrán állam pedig egyelőre meglehetősen toleránsnak mutatkozik e tekintetben, így hát nemcsak titkon és lelkünk mélyén, hanem nyíltan is vállalhatjuk a szép eszmét: a magyar kultúra egy és oszthatatlan, így voltaképp nincs jelentősége annak, hol él egy adott író, hol jelenik meg egy lap: aki magyarul alkot, egyazon szellemi folyamatnak a részese. Ismerjük a varázsigéket: „haza a magasban”, „ötágú síp”, „a könyv nem ismer határokat”, „virtuális Magyarország”, „tizenötmillió magyar” stb., s hinnénk is bennük örömest, ha nem lennének máris kicsit „túlszajkózva”, ha a sűrű használatban nem kopott volna meg a fényük, nem ürült volna ki tartalmuk. Olyannyira, hogy ha valamely pozitív állítás keretében a kisebbségi irodalmakra vonatkozóan elhangzanak mostanában, már szükséges is utánuk biggyeszteni egy de kezdetű mellékmondatot: ... de vannak sajátos problémái...; ...de a hosszú évtizedek elszigeteltsége folytán...; ... de bizonyos fáziseltolódások figyelhetők meg...; ... de az általános elfogadott értékrend mércéjével sajnos...; stb. És valóban: bármennyire is szeretnénk, nem tudunk megszabadulni a szükséges magyarázatok tehertételétől, attól, hogy bármely eredményünket vagy eredménytelenségünket ahhoz képest szemléljük és szemléltessük. Ama vágyott egyetemességet illetően mindez azt jelenti, hogy kis régiónk magyar irodalmának szűnni nem akaró és rövid távon bizonyára gyógyíthatatlan beilleszkedési zavarai vannak. Ugyanis: Az azonos nyelv és az azonos nemzeti kulturális örökség ellenére, úgy tűnik, az elmúlt évtizedek sajátos körülményei olyan kollektív létélményt jelentettek és olyan közös tudati változásokat okoztak az írott szó művelőinek sokaságában, amelyek inkompatibilissé torzították régiónk magyar irodalmát. És itt természetesen nem arról van szó, hogy az egyes alkotók ne integrálódhatnának akár teljes mértékben és zökkenőmentesen a nagyobb egészbe, arról azonban igen, hogy irodalmi folyamatunk, teljesítményünk olyan specifikus problémákkal, olyan sajátos ellentmondásokkal terhes, amelyeket még sem magunknak, sem a befogadónak nem sikerült maradéktalanul feldolgoznia. Nem is sikerülhetett, hiszen egyrészt még csak néhány esztendeje annak, hogy az összmagyarság a kárpátaljait, és a kárpátaljai az egyetemest hivatalosan is vállalhatja, másrészt ennek a kölcsönös vállalhatóságnak az érvényesülését - mint láttuk - számos prekoncepció késlelteti. És itt nem csupán a kritika vagy az irodalmi közvélemény általában jól magyarázha96
