Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Balla D. Károly: Előítéletek és beilleszkedési zavarok (Kárpátalja magyar irodalmáról)
Erdély vagy akár a Fel- és Délvidék esetében minden kulturális mozzanatnak bőven kimutathatók a gazdag előzményei, készen kínálva a viszonyítás lehetőségét, addig Kárpátalja esetében a legtöbb ilyen hivatkozás lehetetlen vagy mondvacsinált; továbbá: míg a nagyobb számú közösségekben a különböző vonulatokhoz tartozó alkotók a műnemek, műfajok, iskolák és irányzatok sokaságát végigpróbálhatták, addig Kárpátalja írói mind nagyjából ugyanazt az utat járták-járják, ha más-más nyomvonalon is, és ez az alkotói tapasztalatok tragikus mérvű hiányát jelenti. A kérdés az, hogy a kihagyott fázisok, az időben meg nem született alapművek, az alig kimutatható differenciáltság közepette, ha mindehhez még súlyosbító körülményekként társul az írástudók, az értő olvasók tömeges áttelepülése, a gazdasági ellehetetlenülés és az irodalom „fölöslegessé válása” - lehetséges-e még akár csak a kialakult keretek fenntartása, az irodalmi élet fennmaradása is. A túlélésnek két útja-módja is lehetne. Egy intenzív, befelé építkező, szellemi önellátásra berendezkedő, és egy extenzív, a nagyobb kulturális struktúrákba történő integrálódás révén érvényesíthető módszer. Azonban úgy tűnik: Minden eredmény és néhány látványos fejlődési tendencia ellenére irodalmunk nem képes sem önálló szerves egészként működni [1], sem zavarmentesen beilleszkedni a magyar kultúra vérkeringésébe [2], S hogy miért nem? Vegyük sorra. 1. Beszélhetünk-e szerves egészről, természetes irodalmi folyamatról olyan esetben, amikor az említett nemzedéki hiátusok mellett (és részben ezek következtében) hiányműfajok sokasága is alaktalan torzóvá teszi szellemi életünk amúgy is törékeny agyagszobrát? Hogy htartúránk „költészetcentrikus” (amint ezt szokás megállapítani), az hagyján, hisz novella- és regénytermésünk az utóbbi években szerencsésen „megugrott” (elegendő, ha Bállá László kortörténeti regényeire és Nagy Zoltán Mihály már publikált, illetve most megjelenés alatt álló kisregényére és elbeszéléseire utalunk), ám hogy egyetlen egy olyan színmű sem született régiónkban, amelyet hivatásos társulat bemutatására érdemesnek talált volna (a helyben működő Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színházat is ide értve) - ez azért elgondolkoztató. Mint ahogy az is: gyakorlatilag nincs esszéirodalmunk (ha különböző témájú és nívójú tanulmányok születnek is szép számmal: hiányzik belőlük a szépírói invenció, a voltaképpeni esszéisztikus stílus, és valljuk be: legtöbbször a felismerhető egyéni hang és meglátás is). Ritkaság számba mennek az irodalmi riportok (többnyire csupán napi aktualitású újságcikkek születnek, amelyek nélkülözik mind a belletrisztikához közelítő stílust, mind a tárgyalt témák megfelelő mélységű feltárását). A legritkább esetben olvashatni lapjainkban hírlapi tárcát, glosszát, igazi szatírát (sekélyke humoreszket is ritkán!). Gyermekcipőben jár gyermekirodalmunk; nem olvastam még egyetlen Kárpátalján született magyar kalandregényt, krimit vagy sci-fit sem. Ami azonban ennél sokkal súlyosabb hiányosság: nincs kritikai irodalmunk. Szerzőink műveiről szinte soha nem (vagy igencsak elvétve) jelennek meg értő, elemző és tárgyilagos bírálatok. (Említettem: az elmúlt években kb. 200 címet jelentettek meg kiadóink. Közülük ha 10 akad, amelyről érdemi bírálat született!) Kárpátalján egyetlen egy hitelesnek számító műkritikus, esztéta sem él! Csupán olyan költőink, íróink, zsurnalisztáink, egyetemi tanáraink vannak, akik esetlegesen és alkalomszerűen recenziókat is írnak, hol jobban, hol kevésbé (utóbbi a jellemző) mélyedve el egy-egy frissiben megjelent kötet anyagában. Hogy milyen megközelítéssel írnak könyveinkről az anyaországi ítészek (tisztelet a kevés kivételnek), arról az elején szóltam. Valódi elemző műkritikák helyett leginkább tenyérnyi ismertetések látnak napvilágot, amelyek a megjelenés tényének rögzítésén túl legfeljebb egy kevéske tartalmi kivonatot és bizonyításai, példákkal alá nem támasztott észrevételt bírnak el. A használható (hasznosítható) visszajelzésnek ilyen krónikus hiánya közepette ugyan születhetnek akár remekművek is, épp csak: nincs szerves irodalom. (Annak tárgyalása, hogy vajon mik az okai a fent említett hiánynak, túlmutatna a jelen kereteken. Annyi talán mégis megjegyzendő: alighanem a legelején említett előítéletek is hátráltatják az érdemi megmérettetés gyakorlatának kialakulását. Az adott helyzetben 94
