Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Gazda Albert: Innen, túl
Hősépítéssel foglalkozott a kettészakadt média egyik fele, a másik, a számszerűleg mindenképpen nagyobbik darabja pedig - gondolva, ilyen témákkal, amivel ezek a patetikus lovasszobor-gyártók ennyire jól elvannak, minek vesződni - pökött az egészre, mondván, az ország határain belül is van gond csőstül. Egy pesti lapszerkesztő, amikor ukrán tudósítónak javasoltam ungvári barátomat, szemrebbenésnyit sem lacafacázott: Ukrajnáról bármi ínyencség jöhet, a kárpátaljai magyarok viszont a KMKSZ-ükkel egyetemben körömpiszoknyit sem érdeklik. Tisztában vagyok vele, némileg leegyszerűsítés mindaz, amivel a fentebbi egy-két bekezdésben előhozakodtam - végül is említés nélkül maradtak mindazok, akik jobb szóra érdemesek lennének —, mindazonáltal meggyőződésem, a tabló, akárhonnan nézzük, sztereotip. Az emberek egy része nem tud semmit róluk, és nem is érdeklik őket az odaátiak - akad ebben az országban gond-baj elég, indokolnak - a másik hányad pedig elvan a felszínnel, s azt lelkendezi: küzdenek a megmaradásért, ízesen beszélik nyelvünket, valóságos hősök, ők az igazi magyarok. Annyi viszont biztos változott '82 óta: ma már belhoni polgár egy se igen csodálkozik, hogy külhoni magyar is tudhat magyarul. ;k-k-k ... S a határ megint, amelyhez közeledve, mondom, az utazó szíve a torkában dobog, a gyomra, a hangja remeg, s amikor végül az átkelőhöz ér, azt kívánja, bárcsak el se indult volna. Mert a magyar-ukrán határt átlépni mindkét irányból megalázó. Képtelenség érzékeltetni mindazt, ami ott burjánzik. S az emberek, akik a magamfajta finnyás, évente egyszer-kétszer arra vetődővei ellentétben nap mint nap elszenvedik, sőt részben előidézik a méltatlan körülményeket, természetesnek fogadják el azokat - ahogy egykoron a határ átjárhatatlanságát. A jóleső izgalmak valaha volt ideje messze letűnt. A végét alighanem akkortól számíthatjuk, amikor a kishatárforgalom kezdődött. Nagy szó volt ez a nyolcvanas évek lepergése tájt, bár közbevetendő, sokakkal együtt nem ilyennek gondoltam. Kézenfekvő, a seftelés nem azért hódított ekkora teret, mert adni-venni, piacokon szétfagyni, a vámon idegbetegeskedm olyan jó, hanem azért, mert az emberek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni magukkal, a családjukkal, a jö- vőtlenséggel. Sem a huszonöt százalékos munkanélküliséggel küszködő Szabolcsban, sem a gazdasági csődbe kábuló Kárpátalján. Ezért mordultam fel nemrég, amikor elém tálalták a televízió egyik műsorában, nem kell az ukránmagyar határon átvesződőket sajnálni, seftesek azok valamennyien. És akkor mi van, vetődik fel a költői kérdés - merthogy az állítás tartalmával, mely szerint az üzletelők száma enyhén szólva is túlnyomó, vitatkozni oktalanság lenne -: a létminimumát így összegürcölő mezítlábas seftes is ember, még ha ez egyes okosakat meglepne is, s amit csinál, azért teszi, hogy elviselhetőbb életet élhessen. Állnak az üzemanyag-szállító Mercedesek egymás után — Mercedes, Mercedes, Lada, Mercedes, Mercedes, Lada, ilyesmi a sor —, jó nagy a tankja valamennyinek, hatvan liter dízeloljat elnyelő; az autók mintegy tizenöt évesek és sok-sok kilométert futottak már. Mesélik, naponta négyszer-ötször megjárják az utat valamelyik közeli odaáti község és Tiszabecs között, megkeresve ezzel pár ezer forintot. Ez megy. Apám eközben - aki távol él a határtól ahhoz, hogy csem- pészgetéssel tartsa fenn magát - pajszert rejteget az ágya alatt, mert a tízezres kisvárosban nem telik el úgy egyetlen éjszaka, hogy valakihez ne törnének be. A történet róluk, mindnyájukról szól. Azt hiszem. 86
