Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 5. szám - Gazda Albert: Innen, túl
mégis hogy valamiféle politikai szamárlétrára hágjon egyetlen pártunk ifjúsági szervezetében, a Komszomolban. Külön szó kell essék ehelyütt erről, mennyire pontos az a manapság lépten- nyomon hangoztatott tétel, miszerint Kárpátalján évezrede élnek egymás mellett békében a különb s különbféle nációk gyermekei. Nyilvánvaló, mint minden efféle, az árnyaltságot melló'zó' szólamban, ebben is több szeletnyi a hamis, mint a helytálló. Igaz, amit a figyelmező a hírekből, tudósításokból összeszed, annak alapján valóban elképzelhető, a politikai helyzet a magyar kisebbségek szempontjából Ukrajnában a legmegnyugtatóbb - avagy a legkevésbé nyugtalanító. Mégis, minden onnan jöttnek, azazhogy elsősorban ott élőnek megvannak a vonatkozó élményei. Kérdés így is, mennyire érhető tetten a gyűlölet, mi több, van-e egyáltalán. Annyi biztos, hogy nekem emlékezetem szerint szidalmaztatást magyar nemzetiségem miatt nem kellett elszenvednem - vagy ha netán mégis, tüske nem marad bennem -, valószínűleg azért, mert megadatott olyan körökben forgolódnom, ahol ennek nem volt divatja. De magam sem gyaláztam máshova tartozása miatt senkit életemben. Amellett, hogy effajta megnyilvánulásokat mindkét - mindhárom? mindnégy?... - részről hallhattam olykor. Elsősorban hátam mögött, persze. *** Vívódom rendesen, mint Matolcsy Miklós A fáklyában (alkotta Móricz Zsigmondi, ugyanis Kárpátaljáról nagyon-nagyon nehéz írnom. Néhány éve úgy megy, ha ottaniakkal találkozom, akkor inkább hallgatom őket, s igyekszem nem belepofázni az ügyiekbe. Bajosan körüljárható, hogy miért, de újabban nem hiszem, hogy jogom volna okoskodni, dolgaik-gondjaik-bajaik felől. A játék az ő bőrükre megy. S van egy fék, amelyet utálok egyébként: a nyugtalanság, miszerint ha nem tetszőn találnék szólani - megtörtént különféle hasábokon a nem is távoli múltban — , szemem közé böffentették magukat arra hivatottnak érző, értelmiséginek mondott kárpátaljaiak: elmentél innen, bitang világfi, fogd hát be szépen. Könnyebb lehet amolyan függetlenféle szakértőként elemezgetni, boncolgatni, borzolgatni a felszínt, netán kutatni a mélyt jó esetben. Csakhogy! Sarkpont az elvándorlás traumája az összes országban, ahol magyar kisebbségek nyűglődnek. Könnyen adódó válaszokkal ringatják magukat vélt morális fölényük elégedettségébe az ottmaradottak, mintha az előre gyártott sablonok rögvest helyére tehetnék a problémát. Nagyobb cafat húsról regélnek anakronisztikusán, arról, hogy a szél csak a pelyvát fújja el, és hozzáteszik, a keresztet cipelni kell, hogy megmaradjunk. S váltig kardoskodnak: maradni tett, kitartani bátorság, lelécelni otromba gyávaság. Gyermekik könnyebb boldogulásának lehetőségével, az ócska, provinciális viszonyok, a gazdasági mélypontok elviselhetet- lenségével hódítják magukat magyarázatképpen a távozók. S állítják: az a legény, aki lépni mer, fejest ugrani a folyóba, melynek alját iszapos lé rejti. Fene tudja, rájön-e lassan az egyik fél is, a kérdés nem kérdés, a probléma álprobléma. Közhely, de éppúgy igaza lehet annak, aki kardoskodik, identitás nélkül sehon- nai senki a magyar, mint annak, akinek meggyőződése, az ember nem fa, hogy gyökere helyben tartsa. Ráadásnak a kettő között az árnyalatok. *** Egészen már ország lett Ukrajna - nyilván nem véletlenül -, kevéssé hasonlatos ahhoz a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége nevűbelihez, amelyet öt esztendje magam mögött hagytam. Szó sincs róla, hogy nosztalgiázni 84