Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 5. szám - Tóth István: Ruszin autonóm törekvések és Trianon

orosz nép minden évben tarthasson nemzetgyűlést, ahol a nép dolgait megvitathatják, s egyházi és világi képviselőiket megválaszthatják. Célul tűzi ki orosz metropólia és egy máramarosi orosz püspökség létrehozását. 4. Az orosz népnek legyenek képviselői a császári udvarban, a Curiánál, a Helytartótanácsnál, a királyi kamaránál. Budán nemcsak a hadsereg, de a civil lakosság részére is legyen orosz templom. 5. Az orosz népnek legyen szabad az egész világhoz segítségért fordulni, az adott királyságból szabadon áttelepülni, amennyiben ezen a földön ismét a magyar urak uralmára kerülne sor.”1

A korban sok elemében radikálisnak számító program azonban már nem számíthatott sikerre. Elsó'sorban azért nem, mert az ilyen jellegű követelések teljesítése a bécsi udvarnak már a szabadságharc idején sem állt érdekében* 2, s a magyarokkal való történelmi kiegyezés előkészítésén fáradozva pedig még kevésbé akarta újabb konfliktusokkal terhelni a megbékélési folyamatot. Amint pedig a későbbiekben kiderült, a Magyarország területén önálló nemzetgyűléssel bíró, belső' ügyeikben a központi hatalmi szervektől független nemzetiségi megyék, az egyházi autonómia iránti igények kielégítését a magyar politikai gondolkodás sem találta elfogadhatónak. A ruszin nemzeti mozgalom szempontjából azonban mindenképpen pozitívumnak számított, hogy - legalábbis értelmiségi körökben - felkeltette a szláv összetartozás eszméjét, s ideológiailag megalapozta a különböző' nemzetiségi intézmények létrejöttét.

A russzofil irányzat tehát a kiegyezéstől számítva talajtvesztetté vált, s már az 1867-et megeló'zó' években érzékelhető' volt egy nem-russzofil, ruszinirányzat az értelmiség köreiben. Ez az irányzat az ország átalakuló közjogi és politikai körülményei közepette mérsékeltebb igényekkel lépett fel. Nevezetesen azzal, hogy a választókerületek a nemzetiségek arányának megfeleló'en alakíttassanak ki, hogy a járási tisztviselőket a lakosság választhassa, s a szolgabírói járásokat is a nemzetiségek szerint alakítsák ki, s hogy az „al- és fó'tanodák” számára biztosítsanak az anyanyelv elsajátítására nemzetiségi irodalomtanárokat.

Radikális és kevésbé radikális ruszin programok főleg az Októberi Diploma megjelenését követó' évben, 1861-ben, a kiegyezés évében 1867-ben, valamint 1868-ban a nemzetiségi törvény elfogadása idején születtek. Figyelemre méltó, hogy a képviselőválasztásokon, 1861-ben és 1865-ben indultak ruszin jelöltek, s közülük néhányan be is kerültek a törvényhozásba. A radikális követelések azonban enyhültek, egyre többször találkozhatunk olyan igényekkel, amelyek az általános, demokratikus szabadságjogok alapján kérik bizonyos nyelvi-kulturális jellegű kívánságok teljesítését.

Ez a korabeli viszonyok ismeretében érthető', hiszen a ruszin értelmiség, amely a kialakuló és megszilárduló dualista osztrák-magyar államban érdekérvényesítésének új módozatait kereste, kénytelen volt számolni a realitásokkal.

A nemzetiségi lét valós kereteit a gazdasági kondíciók mellett nagymértékben az 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvény határozta meg. Az európai viszonylatban is figyelmet érdemló', a Deák és Eötvös aktív közreműködésével megalkotott törvény az államegység elvéből kiindulva ugyan nem biztosította a

’Mayer Mária: A ruszinok és az 1865. évi képviselőválasztás. Századok, 1974/4-5. 11471148.0.

2A ruszin értelmiség egy császárhű csoportja 1849. január 29-én Olmützben petíciót nyújtott át Ferenc Józsefnek, amelyben azt kérték, hogy az egymással egyesítendő Északkeleti Felvidékből és Galíciából szervezzenek külön koronatartományt. Az uralkodó semmitmondó választ adott a küldöttségnek.

48