Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)
1997 / 4. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - VI. rész)
Mudrinszki Ozren újabb kalászt morzsolt szét a tenyerén, eltöprengett a búzaszemek fölött, és aggodalmaskodva kérdezte: — Gyújtogatókra? — Itt nincsenek gyújtogatok. Tavaly is megőriztem a búzát. — Attól tartok, hogy az idén ehhez kevés lesz egymagában — mondta a pékmester. - Egy szál árva pisztoly nem lesz elég. Különösen sötét éjszakákon. A csendőrök is kijöhetnének a határba. Kicsit elcsodálkoztam ezen a beszéden. — Mióta kedveled a magyar csendőröket? Földre szórta a búzaszemeket, tenyereit összecsapkodta. — Maga nagyon jól tudja, hogy nem kedvelem a magyar csendőröket. A búza azonban számomra szent növény. Mint ahogy a kenyér is szent. Senkinek sem szabad a kenyeret elégetni. Néhány habzó szájú siglajcnak ezt hiába magyarázza az ember. — Fegyverük van? — Nem hiszem. De gyufát bármikor szerezhetnek. Elővettem a pisztolyomat, körülnéztem. A búzatáblán túl napraforgófejek sárgállottak, célzás nélkül lőttem közéjük, az egyik sárga tányér a földre hajolt, nyilván a napraforgó szárát találta el a golyó. Véletlen volt, de igen hatásos. Mudrinszki Ozren elismerően bólintott. — Sötétben is pontosan célzok — mondtam. - Bagolyszemekkel járom majd a határt. Éjszakánként nyugodtan alhatsz. Lesz miből finom új kenyeret sütnöd. Elbúcsúztam tőle, nem látszott kimondottan nyugodtnak, és már én sem voltam egészen nyugodt. A szerb pékmester tudhatott valamit, nem a levegőbe beszélt, nem véletlenül figyelmeztetett. És úgy látszik, a községházán is nyugtalankodtak egy kicsit, mert az aratás megkezdésekor két lovascsendőr is megjelent, járőröztek minden éjszaka, de ők leginkább csak a becsei útról figyelték a búzaföldeket, a dűlő- utakat én jártam estétől hajnalig, és akkor mentem haza lepihenni, amikor pirkadatkor kijöttek az aratók, hogy a harmattól még hajlékony búzaszálakból köteleket sodorjanak arra a napra. Szaporodtak a búzakeresztek, melegek voltak a nyári éjszakák, valahonnan a Tisza mellől a sajkási körzetből gyújtogatásról érkeztek hírek, a mi kis folyónk mellett azonban nyugalom volt, egyre jobban bíztam benne, hogy az olyan emberek, aki szent növénynek tekinti a búzát, még a habzószájú suhancokkal is szót tudnak érteni. Éjjeli utaimon időnként betértem Török Adámhoz, ő nem volt koránfekvő, mint a többi tanyasi ember, sokszor éjfélig is világított a viharlámpa a konyhában, vagy az istállóban, Török Adám a jószágok körül piszmogott, vagy a lenyírt birkák gyapjúját rendezgette, az istállóban már két ló állt, és a birkanyáj is megnövekedett. A hossszú, nyugalmas éjszakákon a gyarapodásunkról beszélgettünk, néha a harctéri helyzetről is, de arról nagyon ritkán. Aztán egy sötét éjszaka csak Rusznyák Marist találtam a konyhában. Egyedül gubbasztott a lócán, rokkáján mosott gyapjút font, és kissé ijedtnek látszott, mint azon a téli éjszakán, amikor két embert megöltek a Váry kastélynál. Nekem nem örült meg túlzottan. — Azt hittem, Adám jött vissza — mondta csalódottan, amikor beléptem. — Hol van? 78
