Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Gion Nándor: Ez a nap a miénk (regény - VI. rész)

Johann Schank kövér, vörös arcú, szeplős férfi volt, és érdekes módon most egyre jobban kezdett hasonlítani Péterre, talán azért, mert ő is a halott katonák miatt bánkódott, de közben egyre dühösebb lett, az arca még jobban kivörösödött. Stefihez fordult.

— Az öcséd megtébolyodott. Hallottam már ilyesmiről. A nyomdászoknak néha az agyukra megy az ólomgőz.

— Bekeházi Péterből előtört az ősi magyar honfibú - mondta Stefi.

— Keveházi - mordult rá Péter.

— Legyen Keveházi — hagyta rá Stefi. — Nekem teljesen mindegy. Keveházi, Szarházi... Ősi magyar nevek, és az ősi magyar vér, nem válik vízzé.

— Miért kellett neki nevet változtatni? — kérdezte Stefitől Johann Schank. — Szép, becsületes német neve volt.

— Talán az ólomgőz miatt - mondta Stefi. — Az ólomgőz nemcsak az agyvelőt lágyítja meg, hanem az emberséget is.

— Sokan magyarosítják a nevüket mostanában — mondta Karl Junger.

— Nemcsak mostanában - mondta Péter. - Régebben is. Ezekből lettek a legjobb magyarok.

— Tisztességes német ember nem változtatja meg a nevét, és nem cserél nemzetiséget - mondta Stefi. — Legfeljebb a rongyemberek.

Péter felugrott a székéről, felugrott Stefi is, egymásnak estek volna, de ekkor szerencsére belépett Rézi a konyhából és rájuk rivallt.

— Nyughassatok már! Ha a születésnapomon is veszekedni mertek, letöröm a derekatokat a nyújtófával.

A Krebs fivérek rosszkedvűen, dünnyögve visszaültek az asztalhoz, továbbra is gyilkos pillantásokat vetettek egymásra.

— Mi bajotok van már megint? — kérdezte Rézi.

Egy darabig nem válaszoltak, aztán Stefi elmosolyodott.

— A kisöcsém túl sokat álmodozik arról, hogy milyen jó élete lesz itt mindenkinek. Ólomgőzös álmai vannak.

Péter arca is megenyhült, hozzám fordult.

— Játszhatnál valamit a citerádon. Néhány vidám nótát a nővéremnek, hiszen születésnapja van. És persze néhány szomorú német nótát is a gyászoló Európának.

Az asztalra tettem a citerát, játszani kezdtem. Főleg magyar dalokat, de néhány német dalt is, melyeket Rézi szokott dúdolni, amikor jókedvű volt, és megmaradtak a fülemben. Most nem dúdolt és nem énekelt senki, a zene azonban mindig letörli a komorságot az arcokról, a német férfiak csöndesen iszogattak, és beszélgettek, időnként koccintottak Rézi egészségére, Stefi hosszasan mesélt üzleti vállalkozásairól, tavaszi, nyári és őszi terveiről, Kari Jungernek és Hans Kohlmayernek adott néhány a gazdagodáshoz segítő tanácsot. Johann Schanknak nem volt szüksége jótanácsokra, ő gazdag volt anélkül is, de azért ő is figyelmesen hallgatta Stefit, és mielőtt hazaindultak volna megkérdezte tőlem:

— A Lily Marlent el tudod játszani?

Egy pillanatra csönd lett, azt hittem, megint szikrák fognak pattogni, de Péter mosolyogva nézett körül, és azt mondta:

— Ha jobban meggondoljuk, az is egy szomorú nóta.

76