Forrás, 1997 (29. évfolyam, 1-12. szám)

1997 / 4. szám - Szigeti Csaba: Névsorolvasás (avagy a szövegközötti személyesség)

E műalkotás egyes elemei, az egyes nevek nem teljesen önkényesen szerepelnek a Kovács-listán, bár ha egyszer valaki - akármilyen csekély utaláson keresztül - belépett a Társaságba, nevének helyét a műalkotásban pontosan megszabja a szoros ábécé-rend önkénye. Ez az önkény, az ABC szabályozott véletlene olykor meglepő, olykor elgondolkodtató, olykor tündéri egymásmellettisé- geket teremt: egymás mellé kerül Bach, Johann Sebastian és Balassi Bálint; Borges, Jorge Luis és Bornemisza Péter, a két katalóguskirály; Ceausescu (keresztnevétől megfosztva) és Celan, Paul; vagy Heidegger, Martin, valamint Heltai Gáspár. Egy ilyen olvasat, a névmutató mint katalógus-költemény olvasata, amelyben a véletlen egymásmellettiségek sugallatai mellett nem megyünk el szótlanul, a jelen szellemi horizontjára az idő' folyamatos múlásával folyamatosan felvésó'dó' nevek kaleidoszkopikus szemléletét sugallja, a co-mémoire-1, ahol a nevek jelöltjei (de mit jelöl egy név?) egyszerre vannak jelen, itt vannak, összedobálva egymásra, akár egy halom hasított fa (de az ábécé rendje miatt minde- nik determinált). Mondhatnánk, hogy ezzel szemben a Névmutató bevezető' mondata mindegyik, a mutatóban szereplő névről azt állítja, hogy viselője „történeti, létezett avagy létező személy”, tehát a kronológia jótékonyan segítő Áriadnál madzagjára, a kalendáriumi idő madzagjára felfűzhető, azaz a jelenünkben kaotikusnak mutatkozó névuniverzum az idő egyenesére vetítve — rendezett. Ráadásul a névsor egynemű ebból a szempontból, hogy a nevek jelöltjeinek létmódja garantált: éltek avagy élnek. Szimptomatikus egyébként, hogy a névsor az időben mennyire tágas: Homérosztól kezdve sorakoznak a klasszikusok és az alig ismertek, az egyiptomi írnoktól a klasszikus modernizmus európai és magyar időszakáig, míg a kortárs törekvések képviselői szinte teljesen hiányoznak.

Arra azonban nagyon érdemes szerintem odafigyelni, hogy a névsor nem mindegyik eleme tölti be a tulajdonnév legáltalánosabb, identifikációs funkcióját: szerepel például Apollinaire, Guillaume, de szerepel Kostrowitzky, Wilhelm de is. Athéni Timon Shakespeare-szereplő: tetszik egy olyan elgondolás, amely azt védelmezi, hogy ő például egyszerre történeti, létezett és létező személyiség, éppen úgy, mint Zách Felicián. Érdekes a Beowulf név feltűnése. Van Stan és Pan, valamint Zorro és Huru. Fogalmam sincs, hogy valóban irodalomtörténeti alak-e Jehan d Amiens. Természetesen szerepel itt Lázáry René Sándor is, akinek „ontológiai státuszáról” lehet némi sejtésünk. Clodia Pulcher „igazi” létmódját a zárójelbe tett költői-költött név, a Lesbia adja meg. Teresa de Cepedáról is így tudjuk meg, hogy ő Avilai Szent Teréz. A svájciak nemzeti érzékenységét pedig nem merem megbántani azzal a tudatlanságomból fakadó kérdéssel, hogy Teli Vilmos (így, magyarul!) tényleg élt-e, de hogy valóságos személy, arra a nyakamat teszem, minthogy élesen emlékszem rá kisgyerekkorom TV- filmsorozatából (akinek kifényesített pajzzsal világítanak a szemébe, hogy elvakuljon, sőt még fia is van meg számszeríja is, annak létezése kétségbevonhatatlan).

Ha a Névmutató egészét nézzük, látható, hogy a kortársak, az élők viszonylag kevesen vagyunk jelen a névuniverzumban, akik pedig a műveikről szóló beszéden keresztül a kötetben részletes jellemzést kapnak, szinte valamennyien olyan szerzők, akik az antikvitás és a klasszikus modernizmus időszaka között éltek. Ebben a szemléletben a modernizmus a tradíció sacra szerves része a rimbaud-i „az Én az mindig valaki Más” felismerésétől Pessoa megsokszorozott ego-iig vagy Ezra Pound hagyományelsajátító personáiig, nyelvi maszkjaiig.

Mit jelent tehát e Névmutató mint Kovács András Ferenc személyiségének a kiterjesztése? A kulturális mindenütt-lét megmutatkozását jelenti. Az egyik

72